https://verskucko.com

Címke: megváltás

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Sík Sándor: Bűnösök menedéke

    S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
    Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
    A Barabbás-üvöltők seregét,
    A mosdótálas Pilátusok rendjét.
    A farizeusok, a vámosok,
    Írástudók és papifejedelmek,
    Az inaszakadtak, a poklosok
    Utánam mind elibéd seregelnek.

    Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk,
    Akik magunkon nem könyörülünk,
    Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk
    A magasság arcába – s itt ülünk,
    És szégyeneljük ezt a sóhajunkat,
    S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk,
    És ássuk, egyre ássuk le magunkat
    A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!

    Ó, hiszen halljuk berrenni az órát,
    Állnánk is lábra, csak ne kellene
    Elmetszeni a bűn köldökzsinórját.
    Még mondanánk is bátran ellene,
    De cselekedni – cselekedni már nem:
    Az imavágy szívünkben fuvoláz,
    De az Uram-tól messze még az Ámen,
    És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!

    Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas
    Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj,
    Melytől a mindenség e rossz atomja,
    Földünk tekéje mozdulni tanult?
    Lenyúzott bőre vonagló húsával
    Borzong előtte szívünk meztelenje:
    Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal,
    Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.

    S ha majd a vér szeplőtelenre ázta
    Az ideget, amit felzsongatott,
    Kezed szórjon a pihegő barázda
    Forró szívébe lüktető magot,
    Az indulás piros kegyelme magját:
    Küldj langy esőt a hulló mag elébe,
    Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák,
    Ó, te minden bűnösök menedéke!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Juhász Gyula: Immortel

    Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
    Némán heverve hallgatom szünetlen,
    Hogy az eső kopog az őszi csendben
    S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

    Ha majd a hold halvány mosolya réved
    Kísértetes estéken egy keresztre,
    Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
    Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

    Ne arra, aki nem tudott e földön
    Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
    Kinek a léte rabság, sírja börtön,
    De arra, aki száll büszkén az égi
    Szivárvány hídján boldogan dalolva
    S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

    A született Jézus,
    ez igézetes gyermek,
    áldja meg azokat,
    kik a szívünkbe vernek
    mérges szuronyokat.

    Áldassanak bennünk
    a kifeslett vér-rózsák:
    bánat, kín, szenvedés,
    mert Jézus volt a Jóság
    s a nagy, szent türelem.

    Csengessünk csengőkkel,
    szeressünk szeretettel,
    örüljünk, ha sírunk,
    ha ránk tör minden ember
    s ha álul bántatunk.

    A született Jézus
    született így s kívánta,
    hogy ez legyen az üdv:
    minden hívság kihányva
    életünk gömbiből.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Egy jövendő karácsony

    Jön a Karácsony fehéren
    s én hozzám is jön talán majd
    valaki a régiekből.
    Csöndesen lép a szobámba
    s én köszöntöm: „Béke, béke.”
    A küszöbön sápadt orvos.

    És szorongva szól a vendég:
    „Ma Karácsony van, Karácsony,
    emlékszel a régiekre?”
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Ma Karácsony van, Karácsony.”

    És szorongva szól a vendég:
    „Valami tán fáj a múltból?”
    Megmozdul a sápadt orvos.
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Hiszen én még sohse éltem.”

    És hörögve mondom én majd:
    „Ki a szobámból, pogányok.”
    Döng az ajtóm és bezárul.
    És hörögve mondom én majd:
    „Hiszen én meg se születtem.
    Karácsony van, száll az angyal.”

    És a nagy, szomorú házban
    zsoltárokat énekelve
    hajnalig várom az angyalt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Virágos karácsonyi ének

    Óhajtozom el a Magasságba,
    nagy a csúfság idelenn,
    de van Karácsony, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    s ember-vágy küldte Krisztusunkat.

    Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
    két szívet adnék oda,
    hogyha megint visszajönne
    a Léleknek mosolya,
    s szeretettel járnánk jászolhoz.

    Krisztus kívánata, Megtartóé,
    lázong át a szívemen,
    mert Karácsony lesz, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    valaha be szebbeket tudtál.

    Óhajtozom el a Magasságba
    gyermekségemben kötött
    minden szűzséges jussommal,
    mert az emberek között
    nem így ígértetett, hogy éljek.

    Követelem a bódító álmot,
    Karácsonyt, Krisztus-javat,
    amivel csak hitegettek,
    amit csak hinni szabad,
    csúfság helyett a Magasságot.

    Lábainknak eligazítását
    kérem én szerelmesen,
    Karácsony jöjjön, Karácsony,
    és száz jézusi seben
    nyiladozzék ékes bokréta.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Juhász Gyula: Betlehemes ének

    Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
    ki Betlehemben született ez este
    a jászol almán, kis hajléktalan,
    szelíd barmok közt, kedves bambinó,
    ó, emberek, gondoljatok ma rá:

    hogy anyja az Úr szolgáló leánya
    és apja ács volt, dolgozó szegény,
    s az istállóban várt födél reájuk.
    Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

    a betlehemi kisded jászolára,
    amely fölött nagyobb fény tündökölt,
    mint minden várak s kastélyok fölött.
    Ó, emberek, gondoljatok ma rá,

    ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
    a kerek föld mindegyik gyermekéhez
    egy üzenettel jött: Szeressetek!
    Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Juhász Gyula: Karácsonyi óda

    Csöndes az éj és csöndes a világ is,
    Caesar Augustus aranyos mosollyal
    zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
    béke a földön.

    Hallgat a germán és hallgat a pártus,
    néma az indus és néma a hellén,
    Herkules távol oszlopa se rendül,
    Thule se mozdul.

    Már az aranykor új eljövetének
    hírnökeit, a szomorú szibillát
    s a szűzi Virgilt födi földi sír és
    hír koszorúja.

    S messzi mezőkön nyájaikat őrző
    pásztori népek nézik a derengő
    új csillagot, mely aranyát elönti
    jászoli almon,

    hol mosolyogva és fázva az éjben,
    szőkehajú és szelíd anya keblén,
    most mutatod meg magad a világnak,
    isteni gyermek!

    Forrás: magyar-versek.hu