A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
Szeretem én aranyszín dombokon,
Áldott az árnyak test nélküli teste,
Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
Lehű árnyából este szőtte meg,
S a furcsa mélabút ekként foganta,
Mely lágy redőin egyre ott remeg.
Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
Hányszor terítém csöndes fátyolát
Magam köré, és véle szépitélek,
Éles fényekkel bántó, vad világ!
Az emberek önző zsivaja édes,
Testvéri, bús zenévé fátylasult,
S forró, maró napokból mély, setétes,
Merengő tájjá csöndesült a múlt.
S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
S hogy néha még az Isten is irígy,
Merengő órán szétterült a fátyol:
Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
S részvétre vált a szisszenő szitok.
S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
Figyeltem andán, s méla könyveken
Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
Egy árva barlang, mit a könny vize
Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
S éreztem, jó az élet bús ize.
Sok este halk szivarnál sárga bábut
Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
A Malomárok kinn már jég alá bútt,
S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
Távol harmónikák híttak rivón,
S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
Aranyszárnyán a roppant Orión.
Éjfél felé a jó falusi doktor
Öreg kezét megráztam; új szivar;
Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
Lelkem versek terhétől lett bizarr,
S hazasiettem írni, írni, írni,
Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!
Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
Sivár vizén boldog boldogtalant –
Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
Pipám füstjéért, karcos kis borok
Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
S hogy ajkamról peregnek halk sorok.
Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
E rettentő, vonagló, új világ,
Mindennap egy új Utolsó Itélet
Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
Reszketve terítem a védő fátyolt
Magam körül, s eltépi a vihar,
És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.
Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
A sok finom fonál hogy szétesett –
Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
Mint omló partok éjszín zászlaja?
Forrás: Lélektől lélekig
