Címke: méltóság

  • Pilinszky János: Nincs több

    Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
    az a bizonyos merev tekintet,
    mely szigorú, akár a nap,
    és berajzolja komoran
    és ugyanakkor fényesen
    a vágóhidak és a földi királyok
    színehagyott, szomorú méltóságát.

    Ezek a szemek,
    egyedül eme pillantások
    méltóak észrevenni a halált
    és a virágok átöltözködését.

    Egyedül
    ők tudják elkiáltani
    a világ minden bánatát, és egyedül
    ők tudják elhallgatni Isten titkát
    szemközt a lincselő tömeggel.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Raffai Sarolta: Kikísérlek

    Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
    királyságommal feleselgess!

    Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
    tanultál óvatosan lépni

    nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
    nem vár új próbát csekélységem.

    Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
    ne vedd szívedre, ne csodálkozz.

    Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
    nem lelsz te szót, hogy megigézhess.

    Kezem kenetlen, puhítatlan –
    csak önmagamba fonódhattam,

    mindig csak magamban hihettem,
    szigorral szívig telítetten.

    Ha botlottam, hát megtörötten,
    sziklák terhével nyűtt ölemben.

    Zúzalékük ha szerteszórtam,
    magam szolgája, s ura voltam,

    tekints az égi madárkára:
    esettebb. Gyöngécske a szárnya.

    A kegy: láthattál igazabban,
    akarva-e, vagy akaratlan,

    mint kevesen. Hát így ítélj meg.
    Beengedtelek – kikísérlek.

    Forrás: Jelenkor, 1976/9.

  • Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

    Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
    Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
    Ha hitted, hogy még mindig tartalak
    S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

    Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
    Feledésemnek gazdag úr-palástját.
    Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
    Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
    Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
    Alázásodért, nem tudom, miért,
    Szóval már téged, csak téged sajnállak.

    Milyen régen és titkosan így volt már:
    Sorsod szépítni hányszor adatott
    Ámító kegyből, szépek szépiért
    Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
    Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
    Átadtam néked szépen ál-hitét
    Csókoknak, kik mással csattantanak
    S szerelmeket, kiket mással szerettem:
    És köszönök ma annyi ölelést,
    Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
    Amennyit férfi megköszönni tud,
    Mikor egy unott, régi csókon lép át.

    És milyen régen nem kutattalak
    Fövényes múltban, zavaros jelenben
    S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
    Milyen régen elbúcsúztattalak.
    Milyen régen csupán azt keresem,
    Hogy szép énemből valamid maradjon,
    Én csodás, verses rádfogásaimból
    S biztasd magad árván, szerelmesen,
    Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
    Nem bírt magának mindent vallani
    S ráaggatott díszeiből egy nőre.

    Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
    Akartam látni szép hullásodat
    S nem elhagyott némber kis bosszuját,
    Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
    Nem kevés, szegény magad csúfolását,
    Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
    S hozzám tartozni lehetett hited,
    Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
    Kinek én úgy adtam az ölelést,
    Hogy neki is öröme teljék benne,
    Ki előttem kis kérdőjel vala
    S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

    Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
    Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
    Vagy futkározva rongyig-cipeled
    Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
    S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
    Magamimádó önmagam imáját?
    Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
    Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
    S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
    Általam vagy, mert meg én láttalak
    S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.


    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Apám

    Egyszerű ember volt apám,
    És nem hagyott semmit se rám,
    Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
    Legyen emléke mindig áldott.

    Tűrte, hogy járjak szabadon,
    Sokszor de balga utamon,
    Örült, ha vakmerőn repültem,
    És nem szidott, ha tétlen ültem.

    Ha ijesztett a meredek,
    Kezem megfogta. Szeretett.
    A szíve egy volt a szívemmel,
    Mért nem lehettem olyan ember,
    Mint az apám?

    Halk, szűkszavú volt és szerény,
    A bánat fátyla volt szemén.
    Sok élőt, sok halottat gyászolt,
    Az élet néki pusztaság volt,
    Száz keserűség pohara,
    Kegyetlen, izzó Szahara,
    Örök homok, kevés oázis.
    Sokat bántották. Én is, más is.

    De sohasem panaszkodott,
    Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
    A sok bajt elviselte mégis,
    Mért nem tanultam tűrni én is,
    Mint az apám?

    Mikor az ideje letelt,
    Lázadozón nem feleselt,
    Meghalt, mikor meghalni kellett,
    Senki sem állt az ágya mellett.

    Én istenem, ha menni kell,
    Add, én is így mehessek el,
    Éjjel, sötétben, észrevétlen,
    Büszkén, magamban, ahogy éltem.

    Mikor az élet menekül,
    Haljak meg én is egyedül,
    Egy vén diványra ráborulva,
    És senkire se rászorulva,
    Mint az apám.