Címke: metafora

  • Bródy János – A sündisznó

    A sündisznó már gyerekkorában
    gyerektüskéket növeszt,
    és minden gyanús mozdulatra
    hegyes tüskéket mereszt.

    S ha valaki túl közel merészkedik,
    gombolyaggá gömbölyödik.
    A sündisznó így védekezik.

    A sündisznók bizony gyanakvók,
    túl sok bennük a félelem.
    Azt hiszik, hogy tüskék nélkül
    a létezésük védtelen.

    Ha valaki túl közel merészkedik,
    gombolyaggá gömbölyödik.
    A sündisznó így védekezik.

    A sündisznó már gyerekkorában
    egyedül megy a rétre ki.
    Nem kap enni az anyukától,
    és senki nem segít neki.

    Ha valaki túl közel merészkedik,
    gombolyaggá gömbölyödik.
    A sündisznó így védekezik.

    A sündisznót az apukája
    ha bajba kerül, nem védi meg,
    és szegényke nem tud kiabálni,
    hogy gyertek, gyerekek, segítsetek.

    A sündisznók szerint tehát
    a tüskék hasznos fegyverek.
    De ki tudja, miért növesztenek
    tüskét az emberek.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csorba Győző: A híd panasza

    Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
    fekete ereimben keserűség kerengett,
    alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
    szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

    Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
    soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
    nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
    lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

    Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
    ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
    cinkosának fogott a kárörvendő élet,
    és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

    S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
    mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
    felém lengett az ív, és durva testem zengett,
    bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

    És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
    mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
    ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
    hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

    De rontó vihar támadt és felibe szakított újra,
    esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
    bolond játéka én, egy önkényes nagy úrnak!
    gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

    Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
    mintsem az űrbe lógni és oktalan remélni,
    jobb volna a puha iszapba halni térni,
    hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!
    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?
    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: Versek mindenkinek