https://verskucko.com

Címke: mindennapok

  • Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

    Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
    erőt kérek a hétköznapokhoz.
    Taníts meg a kis lépések művészetére!

    Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
    forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
    tapasztalatokat!
    Segíts engem a helyes időbeosztásban!

    Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
    vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
    Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
    átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
    a váratlan örömöket és magaslatokat!

    Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
    Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
    kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
    ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

    Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
    bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
    Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
    mondják meg nekünk.

    Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
    Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
    Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

    Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
    és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

    Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
    a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
    közvetíthessek!

    Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
    Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
    Taníts meg a kis lépések művészetére!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen – Idézetek

    „A köhögés az, amiről te nem tehetsz,
    de mindenki más persze csak azért csinálja,
    hogy téged bosszantson.”

    i

  • Erdős Sándor – Pál, a piaci légy

    Pál vagyok, a piaci légy,
    szép jó napot kívánok!
    Úgy látom, hogy zaklatásom
    egészen jól bírjátok.

    Akárhányszor szürcsölgetek
    elöl hagyott levesből,
    azon nyomban mindkét kézzel
    integettek ti egyből.

    Úgy érzem, hogy barátságunk
    megszilárdult eléggé,
    ezért az asztalon maradt
    egy pohárka ivólé.

    Pohár mellett, de nagy öröm,
    találtam egy szál ropit,
    áthívom a haverokat,
    iszogatunk egy kicsit.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Oravecz Imre: Még

    Még visz a lábam,
    még engedelmeskedik a kezem,
    még jólesik az étel,
    még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
    még elvégzem a munkám,
    még nem szorulok támaszra,
    még nem hanyagolom el a külsőm,
    még rendszeresen tisztálkodom,
    még nem vagyok koszos, büdös,
    még nem húzódnak el tőlem a buszon,
    még rendben tartom a lakásom,
    még tudok logikusan gondolkodni,
    még tiszta az elmém,
    még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
    még megkülönböztetem a jót a rossztól,
    még vigyázok magamra,
    még van veszélyérzetem,
    még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
    még érdekel a világ,
    még nem gubóztam be egészen,
    még kívánok nőt,
    még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
    még megremegek a szépség láttán,
    még vágyom a magasabbrendűre,
    még naponta megküzdök magammal,
    még van bennem érzés, gyengédség,
    még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
    még megértő vagyok és könyörületes,
    még örülök, ha hull a hó,
    még felderülök, ha kisüt a nap,
    még figyelem a fény változását alkonyatkor,
    még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
    még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
    még visszavárom a kakukkot tavasszal,
    még esténként kiülök a teraszra,
    még van kutyám, kit megsimogathatok,
    még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
    még szeretnék pár jó verset írni –

    még érdemes élni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Evés

    Ma láttam az Embert, amint evett.
    Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
    szurtos halmán, maga a nyugalom, –
    körötte süvöltött a forgalom.
    Csak bontó-vasát cövekelte ki
    lábtól, nehogy ráhajtson valami
    jármű; és szép kényelmesen evett:
    kibökte a pasztőrtejes üveg
    kartondugóját, majd kést vett elő,
    egy zsemlecipót kettészelt, merő
    szakértelem volt – semmi pongyola
    hirtelenség! – minden mozdulata,
    amint leharapott egy falatot,
    s mielőtt megrágta volna, ivott
    egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
    a világot, magát, délidei
    ejtőzését, a tejet, kenyeret,
    most nem érdekli más, csak a meleg
    áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
    zsigereiben lassan árad el…

    Hajdani méltóságok; hétevők,
    ceremóniások, csipegetők,
    csömörlött ínyencek, ebéd előtt
    átöltözők – láttátok volna őt!
    Kapkodva evő kákabélűek,
    ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
    szája – óvatosan csókolva rá
    fehér körét – a bajusza alá!

    Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
    ez a méltóságos falatozás.
    Csöndje: a minden idők kétkezi
    munkásainak örök ünnepi
    áhítata az élelem előtt,
    de fénye, amely az út kövezőt
    bepermetezte, s róla a kopár
    úttestre is lecsordult; fénye már
    a frissen beidegzett érzetek
    fürtös áram-dúcából érkezett,
    a szokásból: hogy biztos rév a lét.
    Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Simon Lajos – Esti napló

    Ma délután, egész délután
    szerelmes verset írtam volna,
    de holdvilág-hasú törökbasát rajzolgató lányom,
    mint zsarnok hatalom, elvette a tollam,
    s papírom is, mint börtönőr a fogoly tárgyait,
    így hát kényszerülök
    a líra aranyos csúcsairól
    leszállni a köznapi völgybe,
    s kamaszként lángoló arccal,
    ádámcsutkám mögött elfúló torokkal
    vallani,
    már az elődök száján is elkopott
    szóval.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Simon István – Vers újévre

    Tizenkettőt üt az öreg óra –
    nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
    Sétálója az ő rezes bárdja,
    vele sújt az idő kapujára.

    Be is szakad az ó-év alatta,
    csengve hullik millió darabra.
    Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
    s fagyos ágon hangicsál a cinke?

    Egy év megint elrepült felettünk.
    Egy évvel csak öregebbek lettünk.
    Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
    hogy a hajon, az arcon se látni.

    Ismerted a jókedvű kovácsot,
    sokáig de egyformának látszott,
    s ma, hogyha a boltból kifelé megy,
    nem ölelgeti a menyecskéket.

    Ő nem érzi, te vetted csak észre,
    hogy az idő lassan kicserélte.
    Te őrajta, ő meg talán máson
    kapja rajt az időt a lopáson.

    Száll az élet csengős ifjúsága,
    fordulókon nézel csak utána.
    Holnap már a ragyogó újévben
    cimbalmoznak lábaid a jégen.

    Munka után fáradtan lefekszel,
    ágyad szélén gubbaszt a szilveszter.
    S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
    nekivágni újra a dolognak.

    S nézed még a szemedet lesütve,
    félálomban, ahogy föl a szürke
    mennyezetre dobálgatják játszi
    fényüket a tűzhely karikái.

    1952.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Illyés Gyula: Ajándék

    Tudom, mi szolgának a jó szó,
    fogolynak séta, nap,
    egy kézfogás a hontalannak,
    egy korty, szíves falat,
    sokat próbáltam. Köszönöm,
    hogy megtaláltalak.

    Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
    tán jobban szenvedett,
    hálás vagyok csak és köszönni
    véletlent is merek,
    szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
    ne bánjad sose meg.

    Egy szót se szóltam, ajkaidra
    nyomtam öt ujjamat
    lefogni győztesen megindult
    boldog sikolyodat:
    őrizd egy életre, mit eztán
    ad még e pillanat.

    Tudom, szegénynek percnyi jókedv
    örök vagyon lehet,
    engem melenget, hogyha rád ím
    mosolyt melengetek,
    játékom, díjam, büszkeségem,
    hogy fényesítelek.

    Szerelem volt ez? Azt tudom csak,
    hogy mi a meggyötört
    szívnek a munka elbutító
    két ocsmány napja közt
    emberré válni s bár egy éjre
    vállalni a jövőt.

    Dől künn a hó, végy két harisnyát,
    elmentem, dolgozom,
    ha csöngve felriaszt az óra,
    derítsen kis dalom,
    itt rögtönöztem, itt hagyom
    az asztalon.

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938