Címke: misztika

  • Baka István: Mária Magdolna

    Kétezer esztendeje várok reád, Uram.
    Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne.
    Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán!
    Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri
    a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz
    sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Űrbe.
    Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg!
    Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.
    De nem hallgatsz reám, elfordult éntőlem a Te
    orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab;
    és vésete kibetűzhetetlen – akár a telihold
    a hajnal párájában, csak homálylik…
    Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer
    esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog.

    Forrás: DIA — PIM

  • Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

    Hitvány hús, mely bűnre vittél,
    Elporladó, elrothadó,
    Az ostorok csapása ímé
    Gyönyör fejében bús adó.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Szilaj csapások, szeges kínok,
    Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
    A szomorú, a szent martírok!

    Az álmainkat bűnre váltja
    Az asszony teste, a fehér,
    Izzó, gonosz, szép látomások
    Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Kemény csapások, drága kínok,
    Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
    A szomorú, a szent martírok!

    A Sátán jár körül e tájon,
    Keresve, hogy kit nyeljen el,
    Vigyázzatok, virrasszatok mind,
    Mert jaj, ha az Úr jönne el!
    Pattogjatok, csattogjatok
    Boldog csapások, édes kínok,
    Halj meg, kevély test, mint meghaltak
    A szomorú, a szent martírok!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Zsoltár

    Legyen áldott a Te neved,
    melytől most is remeg az éj.
    Áldott legyen a szégyened,
    amelybe elrejteztél.

    Magasztaltassék a Te neved,
    és arcodon a mályvák,
    és első pirulásodat
    angyalok zavartan imádják.

    Áldassanak örök mámorral
    s felujjongó idegek,
    és első remegéseid értem
    megszenteltessenek.

    Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
    legyen az égben kedves,
    s amivel Te megáldottál engem,
    legyen malaszttal teljes.

    Szenteltessék meg ajkadon a csók,
    fénylőbben, mint az ostya,
    és sóhajaid áhítatát
    zarándok sereg áhítozza.

    Gyönyörű felkent arcodat
    templomi zászlókra hímezzék.
    Imádják ölelésed
    kitárt-kar keresztjét.

    Testedre hintessék liliom,
    s amerről jöttél – pálma.
    Csípőidet szentelt olaj
    avassa, lehelje ámbra.

    Homlokodra glória nyíljon;
    galamb lebegjen, hol ledőltél,
    hol ég felé fordult az arcod,
    a helyet imádja örök tömjén.

    Magasztaltassék az idő,
    zümmögje zsoltár.
    Legyen kápolna e helyen,
    épüljön testednek oltár.

    Harang remegje majd tovább,
    mit bennem elringattál.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979