https://verskucko.com

Címke: mítosz

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Wisława Szymborska: Atlantisz

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Voltak, vagy mégsem voltak.
    A szigeten, vagy a szigeten sem.
    Az óceán volt, vagy nem az óceán volt,
    ami elnyelte őket, vagy nem.

    Akadt-e szerető szeretőre?
    Akadt-e harcostársra harcos?
    Minden megtörtént, semmi sem történt
    ott, vagy mégsem ott.

    Hét város meredt az égnek.
    Látta-e valaki?
    Örökké ott akartak állni.
    Hol a bizonyság?

    Nem találták fel a puskaport, nem.
    A puskaport feltalálták, igen.
    Valószínű. Kétségbevonható.

    Nem maradt róluk feljegyzés.
    Nem dobta ki őket se föld,
    se lég, se tűz, se víz.

    Nem őrzi őket se kő,
    sem esőcsepp.
    Nem tanultak meg pózba
    merevedni, jeladásra sem.

    Egy meteor lezuhant.
    Nem meteor.
    A tűzhányó kitört.
    Nem tűzhányó.

    Valaki valamit kiáltott.
    Senki semmit.

    Ezen a plusz mínusz Atlantiszon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Nagy László, Szépasszonyok mondókái Gábrielre

    „Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.”
    „Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre.”
    „Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.”
    Tanúvallomások 1614-ből

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,

    árnyékodért selyemingem
    ázik el,
    ágy havasán fejedelmem,
    húrjaimon hegedősöm,
    göndörödősöm,
    haramia-hősöm,
    nyári vörös.

    Agyagomban
    lábnyomodat őrzöm,
    látni akarlak,
    sürgetem a sarkad,
    tüzet rakok ropogósat,
    fölteszem a lukasit,
    rácsapom a kupasit,
    lábosban a lábnyomodat főzöm.

    Nyergelj s nyargalj,
    paripát sarkalj,
    tűz, ahogy a nád-mezőn,
    átropog a háztetőn!

    Gyere, piros angyal,
    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    nehogy engem csereberélj bárkivel!

    Gyöngyszem-szép mesternődet
    kuka hajadonra,
    gyönyörödet gondra,
    suta baba,
    buta baba,
    dib-dáb,
    dib-dáb,
    nem érti a cifrát.

    Törj be, angyal, az akolba,
    inkább!

    De te ide nyargalsz,
    ha mondom,
    nyárdelelő tündöklet
    a boltom.

    Így adok,
    úgy adok,
    jól tartalak jóval,
    nem gyüszüvel mérikélek,
    de lózabolóval.

    Nyalánkságra,
    nyiss a számba,
    itt a mézelt óbor,
    pörkölt dió szentegyháza,
    hasadékos,
    dombor,
    minden kis csucsorban
    égetett cukor van.

    Édességem,
    édességed,
    én, akit megigézek,
    bármit akart is,
    bárhova tart is,
    úgy megtorpan,
    úgy ide fordul,
    alattunk a fekete föld
    megcsikordul.

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    szivárványos úton ide átívelj,
    hét verőér erejével
    ágyam havasára,

    mélyföldi nyüves dögtől
    mazsolás kalácsra,
    száz nyíllövés távolán,
    át a hegyek táborán,
    zászlókon, tömlöcökön,
    harangokon, bödönökön,
    át a pénzes örömökön,

    nyolc boldogságon,
    golgotavirágon,
    árvácskán, basa-rózsán,
    hangyán, morzsán,
    csipkefa csipkéin,
    szűzeknek micskéin,

    mókusokon át,
    ordasokon át,
    ország aszályán,
    át a világ ragályán,
    rókabüdös gyámokon,
    át özvegyi fátylakon,

    sisakokon, kalapokon,
    verebeken át,
    ebeken is át,
    könyveken, patikákon,
    kígyókon, koponyákon,
    palavesszőn, palatáblán,
    szerkezeten, ábrán,

    át a bölcseségen,
    mint a sav a fémen,
    kovakövön pata zaja
    a fülemig érjen,
    hajszálam a gyertyalángon
    úgy elég a távol,

    nyög a lovad,
    jön a lovad,
    nyakaszakadtából!


    ,

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye,
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)
    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek,
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab,
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…