I
Sírva jön a magyar nóta világra,
Bánatos a magyar ember világa.
Mit keseregsz, atyámfia, rokonság?
Ez az egész merő élet bolondság.
Duna vize lefelé foly, nem vissza,
Régi baját magyar ember elissza!
Azt miveli széles-magas kedvében,
Majd megszakad belé a szív keblében!
II
Elesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt nekem egy rigószőrü paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt nekem egy fehér házam, leégett;
A telekem, azt se tudom, kié lett;
Be van írva vásárhelyi tanácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
Az nekem a mindennapi halottam,
Most is megvan az a gonosz, de másnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!
