Nem veled, Belőled ébredek.
Nappal, kíséred léptemet.
Szavaid szítják sóvár vágyaim,
Derengő kábulatban telnek napjaim.
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa,
S ha tárja karjait,
Mindinkább érzi, mennyire árva.
Nem számít dühöngő szenvedély.
Mit kér számon a világ?
Beleszövődsz a Mindenségbe,
Életed perc, álmod halál.
Ígéretek törik reményedet,
Göröngyökben is orra buksz,
Élsz és erő vagy, hiszed,
S látod magad, hogy Senki vagy.
Fájdalomtól űzve még
Felcsuklik görcsös sírásod,
A kínban sincs menekvésed,
A holnapot mégis újra várod.
Darabokra hulltál. Összeraktalak.
Hogy egész légy. Önmagamnak?
Gyermekként vártad a csodát.
Nyomorult! Életed kártyavár!
Oly régen eldöntötte már
a Sors minden percedet,
Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
Örömed, ha van, az is beteg.
Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
Színeset álmodsz… gyötör a láz.
Egy szótól mámorban úszik szíved,
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?
De mit ér a szó, ha távoli,
Itt benn, magadban kell hallani,
Az utat itt kell, hogy megtaláld,
Anyag léted ne legyen akadály…
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa.
Ha kitárja lelkét,
Mindinkább érzi mennyire árva.
Forrás: Lélektől lélekig
