Címke: múlt és jövő

  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.


  • József Attila: A DUNÁNÁL

    1

    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

    Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
    reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
    úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
    minden hullám és minden mozdulás.
    S mint édesanyám, ringatott, mesélt
    s mosta a város minden szennyesét.

    És elkezdett az eső cseperészni,
    de mintha mindegy volna, el is állt.
    És mégis, mint aki barlangból nézi
    a hosszú esőt – néztem a határt:
    egykedvü, örök eső módra hullt,
    szintelenül, mi tarka volt, a mult.

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
    másra gondoló anyának ölén
    a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
    és nevetgéltek a habok felém.
    Az idő árján úgy remegtek ők,
    mint sírköves, dülöngő temetők.

    2

    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen.
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.

    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.

    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.

    3

    Anyám kún volt, az apám félig székely,
    félig román, vagy tán egészen az.
    Anyám szájából édes volt az étel,
    apám szájából szép volt az igaz.
    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
    Elszomorodom néha emiatt –
    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
    ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
    gyenge létemre így vagyok erős,
    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
    mert az őssejtig vagyok minden ős –
    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
    apám- s anyámmá válok boldogon,
    s apám, anyám maga is ketté oszlik
    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!

    …Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    1936. jún.