Címke: múlt

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…
    És minden érdem immár elfeledve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Müller Péter: Idézetek

    „Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: CSÓKOS REDŐK

    Májusvégi csóktól égő,
    lázadozó homlokomon
    szaporodnak a redők.
    Rajt feledték súlyos vétkük,

    • amikor még együtt égtünk –
      tíz, húsz, vagy száz szeretők.

    E redőktől félve-félek:
    hozzámtapadt ellenségek,
    csókok útja, búk öle;
    tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
    megrugdosott országútja:
    egykor tüzes börtöne.

    E redők majd egyszer éjjel
    leszállnak a homlokomrul:
    mérges kígyók, ó-bűnök;
    ráfonódnak a nyakamra
    s mielőtt még belefúlnék,
    az ágyamon fölülök

    s köztük egyet: régit, régit,
    legtöbb csóktól égőt, vérzőt
    megölök! Agyonütök!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Fosztogató évek

    Megrázzák ősz szakállukat az évek,
    s távoznak; épp csak megpihentek itt,
    mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
    izmos vállaikon tovább viszik.
    Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
    s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
    észre se vesszük, hogy batyuba kötve
    viszik magukkal az emlékeket.

    Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
    nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
    fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
    ahogyan a múlt bennünk haloványul.
    Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
    és emlékünkből ajka íze eltűnt,
    s elfeledtük ruháját, haja színét
    annak, akit könnyek között temettünk.

    Kincsünket mely bank széfje védi meg?
    Számára titkos gödröt merre ássunk?
    Pusztulóban ásít a távozó
    rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
    Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
    Ideje volna tán utána menni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szergej Jeszenyin

    Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
    hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
    új barátokkal zöld tengert iszik,
    a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
    Mit mondanak, kik szerették, a nők,
    kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek
    fogadták volna, talált egy szeretőt,
    kivel a világ végéig feküdhet?
    S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
    A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték?
    Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
    S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
    csak álldogál még előbb odakünn,
    rendbeszedi magát a sötétben?

    • S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: A múlt

    képlékeny, mint a pletyka,
    megfoghatatlan, mint a rémhír,
    idillé apad, mint a népdal,
    hegyesre kopik, mint a rágalom,
    rövidre zárul, mint a vicc,
    méreggé bomlik, mint a pánik,
    csömörig eltölt, mint a sláger,
    szívünk körül döng, mint a döglégy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Negyven felé

    Az ember így negyven felé már belátja,
    erénye talán nincs is, csupán hibája,
    tudja, megcsalta szerelme, barátja,
    s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
    többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
    Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

    Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
    nem másítható meg a múlt, s a jövő még
    úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
    egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
    Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
    a gyerekkor még mindig miért kísérti?

    Saját arcát fiáéban újra látja,
    szereti őt, a magzatát, a barátja,
    olykor mégis mintha ádáz ellensége
    volna, az dühíti tán, hogy a helyére
    lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

    A semmi sivatagában kis oázis
    a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
    tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
    szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
    szemében picike zárvány lesz belőled.

    Az ember így negyven felé már megérti:
    nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
    elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
    legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
    – hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
    mielőtt a recsegő tető rászakad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben