Képlékeny, mint a pletyka,
megfoghatatlan, mint a rémhír,
idillé apad, mint a népdal,
hegyesre kopik, mint a rágalom,
rövidre zárul, mint a vicc,
méreggé bomlik, mint a pánik,
csömörig eltölt, mint a sláger,
szívünk körül döng, mint a döglégy
Forrás: Szeretem a verseket
A Mában élni a Jövőért,
Az Újnak tenni hitet:
Valamikor csináltam én ezt?
Mintha valami baj ért volna,
Dobása valakinek,
Homlokomon éles, nagy kő ért.
Harcos valómból kiszakadtam?
Véres-e a homlokom?
Igaz-e csúf menekülésem,
Vagy csak véres ésszel, homlokkal
Álmodom és gondolom?
Jaj, be szörnyűen megriadtam.
S mégis most már váltott a kedvem:
Régieket keresek.
Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj?
Tán egy kicsit megzavarodtam
És a szavam kevesebb
S csak még hitből van kevesebbem.
Ugye, azért tartnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
A Jövőt is el csak én dobtam
S tagadom a mai Mát?
Én, jaj, a régiekkel tartok.
Drága Tegnap, sebetlen homlok,
Hajh, nagyon szeressetek,
Nagyon szeress, éltem leéltje,
Hátha mégis baj van a Földön
És igazak a sebek
S minden Leendő összeomlott.
Forrás: Lélektől lélekig
Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. …
Forrás: Szeretem a verseket
Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.
Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket –
itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.
Forrás: Lélektől lélekig
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
s vén várában királyi magánya úgy ragyog
a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
s reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
távolról hallja csak, mint tenger moraját,
s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek…
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték…
Hibáimnak én nem kegyelmezek!
De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal…
És minden érdem immár elfeledve!
Forrás: Lélektől lélekig
„Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”
Forrás: Lélektől lélekig
Májusvégi csóktól égő,
lázadozó homlokomon
szaporodnak a redők.
Rajt feledték súlyos vétkük,
E redőktől félve-félek:
hozzámtapadt ellenségek,
csókok útja, búk öle;
tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
megrugdosott országútja:
egykor tüzes börtöne.
E redők majd egyszer éjjel
leszállnak a homlokomrul:
mérges kígyók, ó-bűnök;
ráfonódnak a nyakamra
s mielőtt még belefúlnék,
az ágyamon fölülök
s köztük egyet: régit, régit,
legtöbb csóktól égőt, vérzőt
megölök! Agyonütök!
Forrás: Lélektől lélekig
