Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjúság.
Szülőházam is itt volt, az ifjúságom itt telt,
magas, erős fiúvá testem is itt szökött,
mezítlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
fázott a talpam váltig, a rongy s a sár között.
Vajon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sír-e? Vár-e?
Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
Akinek van, nem tudja, mit jelent.
A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
melyet szél kapott fel s vad viharba fújt.
Munkástáj. Sötétség, megbúvás, alázat,
csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
Haragos vidék ez. Csukott száj. Borús ég.
Gábor Istvánnak
Forrás: eternus.hu
