Musset.
A hold a barna éjben
a torony sárgaszín
hegyében
ült, mint a pont az i-n.
Óh hold? tán cérnán enged
egy bús kéz föld iránt
és lenget
s szemközt s profilba ránt?
Félszemmel néz az este?
Vagy egy álcás cherub
lesve
és sárga maszkja rút?
Vagy épp egy lapda lennél?
S mint egy nincs-lábu pók,
mennél,
s gurulsz csak, rest pufók?
Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
vén óraszerkezet?
S hogy kongass,
pokol lesi neszed
s most is, mig orcád bujdos,
néz mutatódra s vár:
a súlyos
örök kin múl-e már?…
Vagy féreg rág, tapadva,
mikor, kormos korong,
apadva
véknyulsz, s félhold borong?
Mi tépte igy föl orcád
a mult éjjel? Talán
egy zord ág
egy szúrós ormu fán?
És jöttél, mint ki sorvad,
s megtámasztád fakón
a szarvad
a rácsos ablakon…
Menj, hold haló világa!
Óh szőke Phébe! Dúlt
és drága
tested tengerbe hullt.
Nem látni már csak arcod,
s a homlok bús ivén
a karcot, –
mily hervadt vagy s mi vén…
Te voltál rég a berken
a tegzes égi szűz,
ki serken
és karcsu gimet űz?
Óh, hol a zöld platánfa,
s a mogyorós berek,
– Diána! –
s a vig agársereg?!…
– Fülelt az éjszín zerge
széditő szirttetőn:
zörg-e
lépted, közelgetőn?
S riadt a falka, rajta!
Réten s völgy s halmon át
hajtva
a futó lakomát…
S langy esti szél szállt resten
lábad hűs vizbe lép…
s az estben
egy ifju megles épp…
Majd lengsz, vak éjbe szállva
s egy pásztor ajka vár
s a szájra
lecsapsz, mint halk madár…
Óh hold! év évre tellhet,
de emlékünkbe még
szerelmed
im lásd, ifjultan ég!
Multadtól szépre válva,
óh légy örökre már
áldva,
járj tellve, fogyva bár!
Még néznek rád kolompos
nyájak vén őrei,
mig lompos
ebük orcádra ri…
S szeret a bárkás, mig a
nagy halk faház halad
ringva
a tiszta ég alatt…
S a lányka is, ki zsenge
bokákkal berken át
lengve
dalolgat vig danát…
S a tenger, láncos medvéd,
lesvén hűs kék szemed
kedvét,
ormótlan ing s remeg…
És szél s hó idején is,
ha az est rámborúl,
im én is
itt ülök jámborúl
és nézlek amint épen
a torony sárgaszín
hegyében
ülsz, mint a pont az i-n.*
Ha a férj izzad részeg
ágyban a kéj előtt,
te nézed
kaján mosollyal őt.
Vagy, ha vig nászi éjnek
nyitva meg a szobát,
vejének
a mama kulcsot ád, –
lábát papucsba tolva
látod a vőlegényt:
kioltja
a pisla gyertyafényt,
mig, hogy a mennybe jusson,
a szégyellős leány-
menyasszony
diderg a nyoszolyán;
de ura meg se kérdi
s döfölni kezdi már
szegényt, ki
jajgat és kiabál.
»Ej«, – szól a férj – »hogy fekszel?
Én dolgozok, s te nem
igyekszel
segiteni, szivem?«
S megint elkezdi, újra…
– De mily koboldcsapat
zavarja,
hogy vágya lelohad?
»Ah«, – igy nyög paplanán – »ki
les ott, ránk tűzve két
kiváncsi
gonosz tüzű szemét?«
Ő az! a hold! – Az éjben
a torony sárgaszín
hegyében
ül, mint a pont az i-n.
