Állt a csónak
heverésztünk benne.
Fölöttünk a kék ég
végtelenje.
A Balaton
nem vetett egy ráncot,
mint üveglap, izzott
és szikrázott.
Az evezők
- be se húztuk őket –
azok most oly tisztán
tükröződtek.
Messze rezgett
a part, ködlepetten
és sehol egy lélek,
csak mi ketten.
Heverésztünk,
hallgattunk, figyeltünk,
egy kis kacsa feltűnt,
újra eltűnt.
Egy vitorla
látszott elmosódva,
el nem mozdul onnan
már mióta.
Harangszó szállt,
de oly végtelen halk,
mintha csak álmodnánk.
Az is elhalt.
Nagy, nagy csend volt,
elmerültünk benne.
Ha most vihar jönne,
hogy is lenne?
Ezen akkor
hosszan eltöprengtem.
Én menteném meg őt,
vagy ő engem?
Nem jött vihar,
állt a csónak csendben.
Mégis megmentettem.
Ő meg engem.
Forrás: Lélektől lélekig
