Szerencse, hogy nap jár az égen,
hogy óriás tűz ég az égen.
Szerencséje a meztelennek,
akit csak két keze melenget.
Szerencse, hogy hold jár az égen,
fölemelt, fénylő pajzs az égen.
Szerencséje az álmatlannak,
akit a rémek megrohannak.
De van nekem új fényességem,
ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
Szerencse, hogy Te jársz a földön,
nap, hold az égen, Te a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmas király az erdő,
ezernyi a népe annak,
mind, mind Erdő Őfelsége,
kegyelméből élnek, vannak.
Címerében nap, hold, bolygók,
udvarhölgyek körülötte,
udvaroncok, mind az ősi,
szarvas-nemzetség szülötte.
Fürge nyulak a futárok,
ugrik egy-egy a bokorból,
fülemüle-zenekar szól,
szép mesét a forrás mormol.
Árnyékban nyíló virágon,
ér mentén, egy-egy csapáson
méhrajt látni vonulóban,
hangyasereg is bukdácsol.
Menjünk mink is a királyhoz,
kedvesem, váljunk gyerekké,
szerelem és jószerencse
váljanak játékszerekké.
Úgyis az egész természet
csak azon volt, én úgy látom,
hogy te légy a legislegszebb
játékbaba a világon.
Mendegélünk majd kettesben,
elbolyongunk ott magunkban,
forrás mellé pihenünk le,
az egy hársfa alól buggyan.
El is alszunk ott, virággal
hint a hársfa halkan ringva,
juh-karámból pásztor tülke
búg bele az álmainkba.
Egyre jobban összebújva
szundikálunk, szundikálunk.
Hallga, hallga, bölcs tanácsát
hívja most urunk-királyunk.
Hold besüt a lombok résén
szép fehér forrás fölébe
és körénk gyűl innen-onnan
őfelsége udvarnépe:
tenger habfehér csikói,
nagy bölénybikák, őslények,
dús aggancsú szarvasgímek,
kicsinyükkel a nőstények.
A hársfánktól sorra kérdik,
kik vagyunk és tanakodnak,
majd az ágat félrehajtja
jó gazdánk és szól azoknak:
“Ó, nézzétek, hogy alusszák
erdő álmát, ó, de szépen!
Mind a ketten véghetetlen
kedvesek, mint a mesében!”
Forrás: Lélektől lélekig
Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
Álmodban ének csendült, angyalének
és megrohantak azalatt az évek.
És most felülsz, sírásra áll a szád,
számolgatod az éveket magadban,
a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
Ki tette ezt veled? ki szórta rád?
Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
elkóboroltam messze, fákat ráztam,
felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
Ott kellett volna állnom, hessegetnem
az éveket, az erdő száz koboldját,
kik a bogáncsot az alvóra hordják,
de látod, látod, ők elcsaltak engem.
Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
fűszál, falevél nem vénült meg egy se
és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
egy délután! Egy napja sincs még annak,
hogy a kezed az én kezembe tévedt.
Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.
Elaludtál és senki nem vigyázott
és most nekifognék és téveteg
kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
hajadból, ha tudnám… Az éveket.
Forrás: Lélektől lélekig
A kutyám
halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver, nem veri el nyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van, mindig ott van,
jön utánam halkan és nyugodtan.
Nem kékvérű ősök ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
ő hátára fordul erre lassan
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény!
Néha aztán – vannak külön utak –
otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor visszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélek.
Ó, hogy megörül,
ha megérkezem!
hogy ugrál körül!
nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.
Forrás: Lélektől lélekig
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Vékony, kékkötésű könyve
mellé esett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.
Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.
Irén szétnézett, mint aki nem érti.
“Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
Irén megrémült. “Jézusmária,
maga kicsoda”? “Az erdész fia.”
Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nem soká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.
A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
“Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”
Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.
Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan súgta: “Köszönöm.”
S a fagyos úton elhangzott a lépte.
Forrás: Lélektől lélekig
Alattvalód vagyok én,
szörnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
A te országodban te vagy az isten.
Teremtő, rontó. Termékenyítő.
Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,
vagy lassan, vagy megálljon az Idő.
Arcra borul előtted a te néped,
a forró testét fekteti elébed,
hogy sétaidőn szőnyeged legyen,
meleg, csiklandós talpad végiglépked
a szemérmetlen rajzú szőnyegen
és boldog az, ha sárga, ha fehér,
ha barna bőrű, akit a te lépted
villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg,
ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog
a száj. Hatalmas tűztorkú virágok
lángolnak, kába illat őgyeleg.
Ámokfutók hazája ez. Lihegve
száguldanak, kezükben a gyilok,
őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,
útfélre rogynak a bús mártirok.
És ennek így kell lenni és ez így jó.
Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,
ámokfutók itt a törvénytevők,
véreskezű, dühödt ámokfutók,
akiket ajkukon mart meg a kígyó,
a te kedvenc mérgeskígyód, királynő,
A Csók!
A te országodban, királynő,
minden a feje tetején.
A te országodban, királynő,
bűn az, ami másutt erény.
Ott a jóságot megölik,
ott a hűséget kerékbe törik,
a szeretet kardélre vettetik,
a béketűrést élve temetik.
A te országodban, királynő,
megölnek minden védtelent,
a te országodban, királynő,
rajtad kívül semmi se szent!
Alattvalód vagyok én,
szürnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
Szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak egy napom van, addig élek.
Töltsd velem ezt az egy napot.
Egyetlen napodért cserébe
egész életemet kapod.
De vigyázz, egy nap nagy idő ám.
Elég egy elvétett szavad,
otthagylak és a más halottja
leszek és sírnod se szabad.
Forrás: Lélektől lélekig
Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger,
belelép a vándor, hátralép a tenger.
Lép a vándor kettőt, százat, de hiába,
egy lépéssel mindig elkésik a lába.
Lép a vándor ezret, a tenger is annyit,
hol imént víz kéklett, sivatag aranylik.
Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni,
megy a tenger feljebb, már alig felényi.
…Addig vándorolt a vándor, míg kifáradt
és a tenger addig hátrált, míg kiszáradt.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ablakot becsuktad,
a függöny leszaladt,
a szemeid is lecsuktad
s a szív robogva rúgtat
és sír a Hold alatt,
mert újra csak kicsuktad.
Jaj, kár az éjszakáér’!
mert alhat, aki holt,
és alhat, aki ráér,
de minket mennyi kár ér,
míg száll a telihold!
Be kár az éjszakáér’!
Ha most szemed kinyitnád,
vágynál a Hold felé,
a függönyt felguritnád,
és szent parázna titkát
a Hold megfejtené!
s az ablakot kinyitnád.
Forrás: Lélektől lélekig
Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
Álmodban ének csendült, angyalének
és megrohantak azalatt az évek.
És most felülsz, sírásra áll a szád,
számolgatod az éveket magadban,
a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
Ki tette ezt veled? ki szórta rád?
Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
elkóboroltam messze, fákat ráztam,
felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
Ott kellett volna állnom, hessegetnem
az éveket, az erdő száz koboldját,
kik a bogáncsot az alvóra hordják,
de látod, látod, ők elcsaltak engem.
Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
fűszál, falevél nem vénült meg egy se
és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
egy délután! Egy napja sincs még annak,
hogy a kezed az én kezembe tévedt.
Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.
Elaludtál és senki nem vigyázott
és most nekifognék és téveteg
kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
hajadból, ha tudnám… Az éveket.
Forrás: Lélektől lélekig
