https://verskucko.com

Címke: Nagy László

  • Nagy László: Én és a fájdalom

    Jön a fájdalom fölfelé,
    hogy a sípcsont reped meg tőle,
    földemé, anyaföldemé,
    tolul sisaknak fejtetőmre,
    megingat, barbár vállamon
    rezegtet selyem-szárnyakat,
    zúzik a fog, sírnék nagyon –
    s értelme nincs, nem is szabad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Ó, csodálatos jégvirág

    Ó, csodálatos jégvirág,
    táncolva megdermedt leány,
    fátyolos, csipke-kombinés,
    napvilágomnak ablakán.

    Csillag-kripta a két szeme,
    kialudtak a csillagok,
    lángudvarukba éjjelre
    meghíva nem ballaghatok.

    Ó, csodálatos jégvirág,
    mi lesz így velem s teveled?
    Ha rádlehelek: tovatűnsz,
    ha megbűvölsz: megdermedek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Ordas mondja

    Hóval a holdig én örvénylek
    lavinát hajtok elibétek

    sugár-cérnával gyors a körmöm
    éggel a földet egybe-öltöm

    tudok éhezni, jól torozni
    csillagokkal is táborozni

    csillagokkal is táborozni
    soha árvákat összehozni

    hóval a holdig én örvénylek
    lavinát hajtok elibétek

    előttetek e csillag robban
    én ordítok a sarkatokban

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Vasárnap este

    Vasárnap este, borzasak a fák,
    hajlik nagy esőre az ég,
    ma este súlyosan hajolok rád,
    számon csodaszép muzsika-beszéd.
    Angyalom, a fejedet ne rázd,
    gyöngy a nyakadon, szétpereg,
    megrázkódik az ég, de ne lásd,
    leütő gyöngyei ménkövek.
    Oda, hol ágyad van, elvezess,
    égszakadásban megszeress,
    utána a világ kiderül,
    Dávid király a holdban
    édesen hegedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: A város címere

    Mert a méhek a húsra dongnak
    s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
    eljön a fekete katona.

    Mert a rikító ponyvák alatt,
    patinás kupolák alatt is
    kan-kofa támadt annyi,
    hogy röhög a föld
    s mert a kofákra hallgat a sors is:
    eljön a fekete katona.

    Mert a fekete vitorla
    már a Balatonnak nagyon hiányzik,
    s hegyek és fenyvesek
    fehér holtakért, holtak szagáért
    süvöltve zsolozsmáznak,
    mert e megőrlő Bakonynak
    bújdosó szerelmünk sose elég:
    eljön a fekete katona.

    Mert a torony a galambot,
    galamb a fészke kovás ganaját
    elúnta, megutálta
    s a csendtől megőrült harangok
    bongni akarnak, noha lángban,
    hát majd viaszvirágként
    megolvadnak a fennkölt harangok,
    bronz-dizentéria befolyja
    a köveket, forró falakat –
    s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
    eljön a fekete katona.

    Mert a vagonok lisztje
    nem akar keserű kenyér lenni,
    hát majd fekete sebeket
    hoz a vonat,
    mert a tej nem akar
    újra meg újra vízzé válni,
    hát majd hirtelen bevérzenek
    a tejüzemek – s a telepeken
    a deszkák nápolyiszelet-sorait,
    a pala-lapokat, csöveket
    porrá töri az égi kerék,
    mivel itt minden tiltakozik:
    eljön a fekete katona.

    Eljön a fekete katona,
    óriás fekete-bársony denevér,
    duhogó lágy kupolák a szárnyai,
    szőrgatyás lábain óriás
    görkorcsolyáit előrerúgva
    leszáll a városba, megvakulunk,
    megvakul a naptár, a történelem,
    szerelmeim, a hosszú sörény,
    aranyfüggönye csípőtöknek
    pernyévé zsugorodik,
    s poklok tudója magam is
    tördelve kezeimet álmélkodom:
    nem hittem volna soha,
    nem hittem volna soha:
    hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
    hogy ti kölykek a tejfogatok
    hirtelen kipotyog s iszonyatos
    gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
    végzetes vízszintesekkel
    elkészül a város címere újra,
    cirkalma lesz a füst és fohász,
    mert eljön a fekete katona,
    eljön a fekete katona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nagy László: Kiscsikó-sirató

    Fehér volt az anyád, te meg fekete,
    anyádat elásták, de te nem tudtad,
    lefeküdtem melléd, simogattalak,
    sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
    puha volt a füled, mint a kisnyulé,
    nyakadon a csengő piros szalagon,
    de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
    szívedet hallgattam, alig dobogott,
    tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
    tollpihén a lelked alig remegett,
    sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
    nem kellett már neked a dudlis üveg,
    inkább földhöz verted halántékodat,
    tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    bőrödet lehúzták, szárítják napon,
    sírodat megásták a meggyfák alá,
    gyönge a te csontod, mint a babáké,
    a hajnali harmat széjjel őröli,
    bőrödből csinálnak fekete sipkát,
    drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
    ott ficánkolsz te a csillagok között,
    onnan megrugdosod az én szivemet,
    minden reményünket befödi a hó,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Nagy László: Fagyok jönnek

    Fagyok jönnek sorban,
    fehér dühű gárda,
    mint a perec roppan
    az esendők válla.

    Nélküled hol laknék?
    – megborzong a lélek –
    Hajnaltüzes hajlék
    a te közelséged.

    Szemem elől vedd el
    a tél-hideg tányért,
    etess szerelemmel,
    hogy ne legyek árnyék.

    Szerelmünk tűztornyát
    engedd betetőznöm –
    kapcsold ki a szoknyát
    az aranycsípődön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket