https://verskucko.com

Címke: NagyLászló

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Táncbeli tánc-szók

    A Bartók-táncegyüttes használatára

    I
    Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
    rámugatnak égiek és földiek.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    jó lennék majd, égetőn ha kellenék.

    Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
    szivárvánnyal írtam be a levegőt,
    átváltozott gyászfekete szalagra,
    hétrét kéne görnyedeznem alatta.

    Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
    majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    hadd mulatok, mikor sírnom illenék.

    II
    Kutya a föld, eb az ég,
    sehol semmi menedék.
    Ne is akarj menedéket,
    amíg benned zeng a lélek!

    Most rúgjon a sarkad szikrát,
    égesd el a világ piszkát,
    aki bírja, kipirosul,
    még a csúf is kicsinosul!

    Forgasd ide, oda is,
    lángoljon a szoknya is,
    elköltözni csúnya volna,
    deszka közé csomagolva!

    Mert mibennünk zeng a lélek,
    minket illet ez az élet!

    III
    Ez a világ ellobban,
    ölelj engem még jobban,
    hajamtól a sarkamig,
    hajnalig, de hajnalig.

    Nem hajnalig – örökig,
    szakadatlan örömig!

    IV
    Oda menjünk, ahol kellünk,
    ahol nekünk öröm lennünk,
    hol a csókok nem csimbókok,
    nem hálóznak be a pókok.

    Aki minket meggyaláz,
    fárassza el azt a frász,
    jó habosra hajtsa meg,
    talonnak se tartsa meg!

    Aki minket meggyaláz,
    gyötörje meg azt a láz,
    pokol legyen lakhelye,
    égjen el a tüdeje!

    V
    Én is nyitok arany torkot,
    mint a rigó, úgy rikoltok.
    Csapkodom a nyári zöldet,
    átnyilalok eget, földet.

    Én is, akit megtalálok,
    pántolok rá aranypántot.
    Úgy szeretem, úgy szorítom,
    én sohase szomorítom!

  • Nagy László, Szépasszonyok mondókái Gábrielre

    „Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.”
    „Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre.”
    „Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.”
    Tanúvallomások 1614-ből

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,

    árnyékodért selyemingem
    ázik el,
    ágy havasán fejedelmem,
    húrjaimon hegedősöm,
    göndörödősöm,
    haramia-hősöm,
    nyári vörös.

    Agyagomban
    lábnyomodat őrzöm,
    látni akarlak,
    sürgetem a sarkad,
    tüzet rakok ropogósat,
    fölteszem a lukasit,
    rácsapom a kupasit,
    lábosban a lábnyomodat főzöm.

    Nyergelj s nyargalj,
    paripát sarkalj,
    tűz, ahogy a nád-mezőn,
    átropog a háztetőn!

    Gyere, piros angyal,
    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    nehogy engem csereberélj bárkivel!

    Gyöngyszem-szép mesternődet
    kuka hajadonra,
    gyönyörödet gondra,
    suta baba,
    buta baba,
    dib-dáb,
    dib-dáb,
    nem érti a cifrát.

    Törj be, angyal, az akolba,
    inkább!

    De te ide nyargalsz,
    ha mondom,
    nyárdelelő tündöklet
    a boltom.

    Így adok,
    úgy adok,
    jól tartalak jóval,
    nem gyüszüvel mérikélek,
    de lózabolóval.

    Nyalánkságra,
    nyiss a számba,
    itt a mézelt óbor,
    pörkölt dió szentegyháza,
    hasadékos,
    dombor,
    minden kis csucsorban
    égetett cukor van.

    Édességem,
    édességed,
    én, akit megigézek,
    bármit akart is,
    bárhova tart is,
    úgy megtorpan,
    úgy ide fordul,
    alattunk a fekete föld
    megcsikordul.

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    szivárványos úton ide átívelj,
    hét verőér erejével
    ágyam havasára,

    mélyföldi nyüves dögtől
    mazsolás kalácsra,
    száz nyíllövés távolán,
    át a hegyek táborán,
    zászlókon, tömlöcökön,
    harangokon, bödönökön,
    át a pénzes örömökön,

    nyolc boldogságon,
    golgotavirágon,
    árvácskán, basa-rózsán,
    hangyán, morzsán,
    csipkefa csipkéin,
    szűzeknek micskéin,

    mókusokon át,
    ordasokon át,
    ország aszályán,
    át a világ ragályán,
    rókabüdös gyámokon,
    át özvegyi fátylakon,

    sisakokon, kalapokon,
    verebeken át,
    ebeken is át,
    könyveken, patikákon,
    kígyókon, koponyákon,
    palavesszőn, palatáblán,
    szerkezeten, ábrán,

    át a bölcseségen,
    mint a sav a fémen,
    kovakövön pata zaja
    a fülemig érjen,
    hajszálam a gyertyalángon
    úgy elég a távol,

    nyög a lovad,
    jön a lovad,
    nyakaszakadtából!


    ,

  • Nagy László, Ajándék

    Nem igaz, hogy nem lehet bátor
    édes beszédre szám, ha miattad
    oly áhitat bársonya súrol,
    hogy sértetten az északi csillag
    elfordul fejemtől csikorogva –

    és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
    ha leheletem újra enyém,
    ágbogas gímként, karácsonyian,
    megindul hozzád az ének.

    Ajánlom lármátlan iramát
    kitárt kapuidnak, ajánlom
    a káprázatot, mert a havakba
    lezuhanó nap láz-bábjaival
    telepillogom ága-bogát –

    tőrt, se revolvert nem kötök rá,
    lerontottam régen dühöm címerét,
    csak jó emlékből koholt cicomát
    küldök, ajánlom nyaram inait,
    remek ölelésre a sugallatot,
    nagyfejű rózsán egy puli haját –

    ajánlom neked földrengéses
    arcom egy megmenekült mosolyát.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,

  • Nagy László, Végakarata: tűz

    Ferenczy Béni halálára

    Égbolt se billen, föld se hasadoz,
    nem inognak a kristályok szimmetriái,
    az iszonyún száguldozó
    fény se lesz inaszakadt,
    és keringnek rendben a vas
    legbelső tündérei
    a betörhetetlen magok körül,
    a végtelen lényeg körül,
    s nincs jele szomorúságnak
    porban se lángban, csak rajtam,
    de ti nyertetek, ujjongjatok,
    idegen erők,

    hiszen végül is hozzátok pártolt,
    átváltozott Ő, a Szelíd,
    s már törvényetektől irgalmatlan:
    előtte tűz és mögötte jég,
    a jégesőt veti belénk,
    előtte tűz, és kezében rózsával
    megindul a tűznek,
    megy vakmerő-fönségesen,
    mert álma, végakarata: tűz.

    Bűvöli már a tűz,
    s nem a leonardói piros palást,
    de a tűz, ama dördülő,
    felragyogó villám-kehely,
    hol a tisztaság véglegesen
    magára talál, és emléktelenné
    hamvad el a kín,
    a hideg titánium-szög meg a csont,
    és jaj nekünk: kék szemeit
    kereshetjük már holtunkiglan,

    ásványi kékből, égből
    nem süt ránk semmi szeretet,
    és a nefelejcs se adja vissza
    Béni szemeit soha,
    az a kör széjjelrobbant,
    melegedni nincs hely, siratjuk –
    siratjuk magunkat, mert megvert
    végzete varázslatával,

    s nagy művön izzadunk,
    alkotunk magunknak halált,
    hánytorgót, légszomjasat,
    kibírhatatlanul irgalmatlant –
    előre, fiúk,
    a szerelmes életen át, az emberevő
    lángoroszlánok közé,
    vagy a rohadás zápora alá,

    beilleszkedni bátran
    a múlhatatlanság szerkezetébe,
    új lehetőség, valószerűség
    túl a fekete zászlón,
    ahol a Mester kezei dörögnek –
    itt most minden homály,
    egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
    fiúk, előre!


    ,

  • Nagy László, Egry ragyogása

    Már nem a tó és nem a tenger,
    nem a világ boltozata,
    nem a hullám, nem a villám,
    betölti szemem a férfi,

    aki jön a végtelen vízről
    csónakkal, vászonruhában,
    hó jelenése, vért se köhög már,
    nem zihál, semmi erőfeszítés,

    két evezője vadliba-toll,
    kiköt s a párában asztal várja,
    kenyér és hal meg bor, s körülötte
    mind, aki rajongja olyan ívben,

    akár a szivárvány arca előtt.
    SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
    JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.

    S elevez tőlünk a szent és barbár,
    két evezője vadliba-toll,
    zendül a tó és zeng a tenger,
    föltámad a hullám, a villám,

    reped a világ boltozata,
    megölnék egymást az elemek,
    alakok elvérzenének,
    de ő feltartja kezét, csönd lesz,

    patyolatot ád a sebekre,
    rend lesz, de marad a feszesség
    a vízé, az égé, hegyeké,
    homlokok tektonikája,

    kőművese a világosságnak,
    siratja az elherdált világot,
    s fölépíti káprázatában.


    ,

  • Nagy László, Lorca

    Álmodom a csodák korát,
    hol a halál se halál,
    kaszabolt fejek, ti dicsők,
    véres hó suhog alá.

    Hol a szalagok közt tovább
    dalol a metszett torok,
    zsugorodnak zsoldos-pofák,
    rogynak a ló-tomporok.

    Hol a tépett haj s hó-zene
    seregre tébolyt hozó,
    tábortüzek fulladnak el,
    s nem tud elállni a hó.

    Királyi arc attól bomol,
    fekélye minden pehely,
    hol naiv álom teljesül,
    bűnös a bűnért felel.


    ,

  • Nagy László, Bartók

    Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
    az irgalmatlan tiszta szeretőt –
    úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

    Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
    már világgá ment egy fűszálon,
    s vért izzad az óceán partjain.

    Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
    kimeríthetetlen kényes alkat,
    igézi a Tündért, a jövőt.

    Érte tücsökhangból niagarát
    sűrít, a napraforgó spiráljain
    a napkoronáig felküzdi magát.

    Ó, hány remek mén dühe benne!
    Diadala mégis a fegyelme,
    nem csitul mégse, virrasztani hív –

    Lüktet éjszakámban tündöklete –
    Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
    mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!


    ,

  • Nagy László, József Attila!

    Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva,
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?

    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.

    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!

    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbe szedve,
    két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
    nézz a szemembe,
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet,
    az egek mirigyrendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    Te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont,
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.

    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív,
    szép szóval a száj!


    ,