Szerelem emléke, viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
világíts belső éjszakánkba,
mert szívünk megvakult,
beborult, elvadult,
kitörve édes vonzalomból
átkozott csillagként csak rombol,
tördeli párját,
szeretőjére halált gondol.
Viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
ragyogd be szívünk éjszakáját!
,
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyemszárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
,
Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.
,
Tűz,
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű,
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz,
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd, hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz,
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!
,
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy, mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik – s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs, ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha a szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium, s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a Semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom, éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
,
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászlóruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
,
Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem, s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.
Húszévem elveszett, s érzem,
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.
Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.
Köröttem kúsza az élet,
kúsza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd fogódzom.
,
Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.
Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.
Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.
Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsipődön.
,
