Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélegzem benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
,
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rád csapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod, mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentírásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
az én szívem kiugrik a lányra.
Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
dicsőséged erősödik attól.
Te a csillagvilágot átléped,
én magamtól s jövendőmtől félek.
Család s világ engem kitagadnak,
légy irgalmas, fogadj el fiadnak!
,
Beteg vagyok, már holnap meghalok,
ellöktek engem tüzes angyalok,
terítettek fagyra, veszendőbe,
lélektelen nagy kopár mezőre.
Száll egy madár, szénfekete kánya,
felém ragyog csapkolódó szárnya,
előre rúgja lábát, ideszáll,
körültipegve bátran megcsodál.
Ugye, a szemem szép csecse-becse,
a dögmadárnak tükrös csemege?
Azt várod, hogy élve fölkínálom,
mint cseresznyét fehér porcelánon.
Amíg élek, te légy alázatos,
koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
amíg élek, hadd bolyongjon álmom
hazámon és a fekete lányon.
,
Ezüstpatkót lovamra
aranyszöggel veretek,
fejeteken átfutok
mint a porverő szelek.
Hajam aranysarlója
tündököl fültövemen,
dárdával, kötelekkel
én az Urat leverem.
Tusakodok Istennel
dühösen s nem okosan,
orcáimon tűzrózsa,
lehervad hamarosan.
Sugár sujt le lovamról,
nyúzva cifra-szép ruhám,
az Úrnak szánt kötelek
csavarodnak énreám.
Az égszínű bőrnyereg
tűzön feketedve ráng,
sustorogva penderül,
mint lángban a mákvirág.
Uramisten, mi lesz itt!
Kapok ballagó sarút,
holló-lovam rámszagol,
rámröhög egy iszonyút.
,
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le, szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál,
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
Szívem örökös ételed,
pünkösdirózsás életed.
Eső, hóharmat ránk szakadt,
gőzölgünk vörös fák alatt.
Az égi gyöngy hideg, rideg,
hajról bokáig lecsereg.
Minket az ősz hiába ver,
hevünket nem hűtheti el.
Lehetünk térdig sárosak,
tüzesen vagyunk párosak.
Országút porával
érkeztem a házhoz,
ordasan leültem
anyám asztalához.
Fehér országúton
csak a szedret ettem,
magas déli fényben
attól émelyegtem.
Most fekszem a fűben,
diákságnak vége,
ettem, ittam, élek,
nem tudom mivégre.
Közel a szívemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak busúlok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Húsz évet betöltve
írtam negyvenötben,
még a vadcseresnye
piroslott fölöttem.
,
Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
a föld meginog, széthasadozok,
jajgat a kő is, közelítenek
csikorgó csontú páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejű gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.
,
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
