Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”
Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát… no jó…
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer… érted, kis bohó?”
„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”
