Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
(Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.
De minden mással nagy csatákat vívtam én.
Minden barátom s minden ellenségem tudja,
hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
volt végig rakva életem kegyetlen útja.
A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.
Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
békét kötök velük, és szívből megbocsátok
mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.
Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.
Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.
Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
nem kötök addig békét – önmagammal.
Forrás: Lélektől lélekig
