Egy erős szellem terjesztette szét
a hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
de én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvényén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
a hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
hő homlokomra és én – megnyugodtam!
Fordította: Juhász Gyula
Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.
Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.
S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! –
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!
Dsida Jenő fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatvanezer éve
hevertek egymás mellett,
mikor csontvázuk meglelék.
Ahogy meghaltak,
úgy hevertek.
Kivették a kezéből asszonya kezét.
Jékely Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.
Kardos László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
Egy lépés, még egy,
s még egy: a nyomát
nem törli el árnyad!
Az idő hege
felszakad,
vérbe borítja a tájat.
A szóéj vad szelindekei,
a szelindekek
feléd csapáznak,
a vadorzó szomj, a vadorzó
éh gyönyörében…
Végső hold mentene még:
hosszú csontot, ezüstöt,
pőrét, akár mögötted az út,
dob a falka közé,
de nem menekülsz:
felverted a sugarat,
habzik, közeleg,
és hozza azt a gyümölcsöt,
melybe hajdan
beleharaptál.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Kő, amelyből faragtalak,
mikor az éj az erdőket letarolta:
fának faragtalak,
s kérgül leghalkabb bájolóm
barnája borult rád.
Madár, a
leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
moccan lombként fölötted:
várj, míg szemek közt
egy homokszem neked föl nem parázslik,
egy szem homok,
mely álmot adott nekem,
mikor lebuktam a mélybe, érted –
Felé törekedsz gyökereddel,
s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
felmagasulsz,
s levélként szállok előtted én,
mely tudja, kapuk hol nyílnak.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden.
Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nők finoman, kecsesen.
„Plátói legyen!” – követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: „Holdsugár!”
Kanonok-száj bömböli: „Nem kell
túlnyersnek lennie,
máskép belerokkan az ember.”
„Hogyhogy?” – bámul Licike.
„Szeretni szomoru és szép” –
a hangja remeg belé:
grófnőnk épp nyújtja a csészét
a báró úr felé.
Lett volna még a szalonban
egy hely: a tiéd, szivem.
Pedig te tudtad volna,
hogy mi a szerelem!
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, hogy mégis, mégis,
mindeneknek a végén,
találkoztam veled!
A hajnali köd és a déli csend
veszendő reménye után,
az éji madár rikoltozása,
szárnya csapása után,
mikor már-már minden elfagyott:
találkoztam veled.
Immár
akár mész, akár maradsz,
(mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
mily vizek áradnak)
immár,
hogy kinyújtott kezünk összeért,
többé nem hajolok a vízre
s idegen szemek fölé,
hogy rajtuk arcom kutassam;
énekelve járok, ahogy énekel
a hazafelé tartó,
és ujjongva kiáltok.
Immár, hogy kinyújtott
kezünk összeért.
(Tótfalusi István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
