https://verskucko.com

Címke: nemzedékek

  • Faludy György: Halottak napja

    Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
    indult a temetőbe a menet,
    őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
    hogy a holtakkal beszélgessenek.

    Volt, aki apró széket vitt magával,
    a másik ásót vagy kis gyermeket, –
    az enyimek széthulltak a világban –
    most nézem őket s elkeseredek.

    Mert évről évre kevesebben mennek,
    fiatal ritkán; csak az öregebbek.
    A sírokon gyertyák is alig égnek,

    nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
    feladták a holttal a közösséget,
    és feladja önmagát a világ?

    (Budapest, 1993.)

    Forrás: PIM – Faludy György válogatott versei

  • Buda Ferenc: 1956

    Töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

    át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.

    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,

    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-

    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.

    1998. október


    Forrás: PIM

  • Illyés Gyula: Befejezés tetszés szerint

    Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
    alázatos lett egykor büszke elmém.
    Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
    népet, sorsot, reményt búsan merengvén

    csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
    se halnék már meg, mint nemrég akartam.
    Így törpül a híres, gyönyörű élet,
    így leszek, pajtás, úr végül magamban.

    Pincém előtt a fára seregélyek,
    aztán az alkony települ csipogva.
    Pohár boromban figyel még az ének,
    de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

    Más másra hagyom e fura világot,
    mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
    Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
    még öregebbek lesznek ő szívükben.

    – Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
    a nagy harci dalt zengjétek felettem.

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.