Címke: nép

  • Illyés Gyula: A ház végén ülök…

    A ház végén ülök, a padlás-grádicson
    s ilyeneket hallok: na te paradicsom
    most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
    így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
    A kis öreganya, ő beszél egyre itt
    magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
    De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
    amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

    Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
    mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
    Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
    Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
    Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
    Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

    Feleselve így jő a barackfák alatt,
    a csillogó gallyak
    lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
    örömkönnyek folynak a kis leveleken.
    Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
    az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

    Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
    bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
    ki a költőkénél jobban kinyitottad
    nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
    nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
    dülöngtem utánad e pörgő világon,
    tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
    szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

    Íme már az alkony, mint hatalmas állat
    rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
    Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
    hét tányér levesből száll fehér áldozat
    feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
    őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
    Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
    áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
    Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
    és mondtad, egyétek,
    hadd bekanalaznom e békés igéket
    s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

    Íme a folyókban már az éj közeleg.
    Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
    Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
    menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
    s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
    Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
    oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
    Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
    S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
    a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
    és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
    hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
    nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
    Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

    Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
    könnyeznek a néma csillagok fényei
    rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
    éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
    Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
    a harmatraj is a káposzták levelén.
    Íme útra készen, ma este úgy érzem,
    állok egy igéző tekintet fényében.
    Mosolygó és síró pillantások alatt
    biztatgatják egymást cihelődő szavak
    bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
    vigyenek e zavart, dadogó világban. –

    Én, aki egy földrelapult ház végéről
    állok fel, a világ forró mélységéből,
    félve nézek körül, remegve szívemben
    most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

    A holdfényben kétsort hajladozó ágak
    az útra fekete csokrokat dobálnak.

    Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
    nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
    Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
    ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

  • Illyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.
    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.

    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!