Címke:

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Ilona

    Lenge lány,
    aki sző,
    holdvilág
    mosolya:
    ezt mondja
    a neved,
    Ilona,
    Ilona.

    Lelkembe
    hallgatag
    dalolom,
    lallala,
    dajkálom
    a neved
    lallázva,
    Ilona.

    Minthogyha
    a fülem
    szellőket
    hallana,
    sellőket,
    lelkeket
    lengeni,
    Ilona.

    Müezzin
    zümmög így:
    „La illah
    il’ Allah”,
    mint ahogy
    zengem én,
    Ilona,
    Ilona.

    Arra, hol
    feltűn és
    eltűn a
    fény hona,
    fény felé,
    éj felé,
    Ilona,
    Ilona.

    Balgatag
    álmaim
    elzilált
    lim-loma,
    távoli,
    szellemi
    lant-zene,
    Ilona.

    Ó az i
    kelleme,
    ó az l
    dallama,
    mint ódon
    ballada,
    úgy sóhajt,
    Ilona.

    Csupa l,
    csupa i,
    csupa o,
    csupa a,
    csupa tej,
    csupa kéj,
    csupa jaj,
    Ilona.

    És nekem
    szín is ez,
    halovány
    kék-lila,
    halovány
    anilin
    ibolya,
    Ilona.

    Vigasság,
    fájdalom,
    nem múlik
    el soha,
    s balzsam is
    mennyei
    lanolin,
    Ilona.

    Elmúló
    életem
    hajnala,
    alkonya,
    halkuló,
    nem múló
    hallali,
    Ilona.

    Lankatag
    angyalok
    aléló
    sikolya.
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Francia lány

    Még meg se láthattál,
    még észre se vehetted,
    hogy észrevettelek,
    Marcelle,
    pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
    s a fehér kötényeddel,

    már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
    indult meg, habozva,
    az orrodról, a homlokodról, a füledről,
    a hajadról, az álladról,
    a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
    a szájad, a szájad,
    a szájad felé:

    s játszva remegtek, alig láthatóan,
    türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
    egybefutottak, és te összefogtad
    művészi kézzel,
    egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
    és mikor odaértél a helyemhez,
    mint egy kertésznő,
    leejtetted elébem.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A sötét párka

    Három bús párka áll az élet útján,
     a nő, a kártya, a halál.
    Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
     engem kötényed titka vár.

    Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
    A szeretőm leszel száz éjszaka.
    Az életem péntekjén fölkereslek,
     hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
     és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
     lábadra ejtve ráncos homlokom.

    Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
     és adj a láznál lázabb lázakat.
    Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
     hulljon le róla a kemény lakat.

    Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
     lássak ragyogva, mint még sohasem,
     mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
     bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
     és gombolyítsd le lassú életem.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Te

    Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
    csüggedten ölbe ejtett kézzel,
    de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

    Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
    mint aki ember mindahány, – de mennyivel
    kínlódóbb a megszenvedett erényben!

    Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
    s Terád nézhet e sok
    érzékei jászla elé kötözött némber itt,
    kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
    őstengeri éhséggel,
    és zabál bennük a partra lépő első állat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Baranyi Ferenc: Kimélj meg…

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kimélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem unsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?

    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

    Vagy talán ős-eredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrenek néha még
    szokás-csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odadta frigy előtt a testét?

    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem
    hogy itt maradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.

    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek többezer éve!

    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

  • Baranyi Ferenc: Áldott legyen

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit otthonossá tett a hontalanság.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kinek lefokozás emeli rangját.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki csupán társaságban magányos.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit végigmér a szállodai portás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonyok között félénk, esetlen –

    áldott legyen az asszonyok között,
    áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

  • Heltai Jenő: Egy asszony keze

    De jó egy kis kezet
    A kezünkbe fogni,
    A karcsú ujjakra
    Szavakat lehelni,
    Csókokat dadogni,
    A finom ereken,
    Mint kék tengereken,
    Kábulásba veszve,
    Elhajózni messze,
    Sehol meg nem állni,
    Folyton jönni, menni,
    Végül partra szállni,
    Végül megpihenni
    Rózsaszín szirteken,
    Koráll-szigeteken,
    Az éles körmökön,
    Örök örömökön.

    Ó, áldott asszonykéz,
    Vágyak forralója,
    Gondok altatója,
    Izzó homlokomon
    Hűvös fehér pólya,
    Drága élő bársony,
    Te maradj a társam,
    Örökre! örökre!

    Mikor sírdogálok,
    Könnyem te töröld le,
    Te szoríts, marcangolj,
    Ha lázad a vágyam,
    Mikor valami fáj,
    Te simogass lágyan,
    S halottas órámon
    Bús szemfedő selyme,
    Te hullj takarónak
    Megtört két szememre,
    Elnémult szívemre.