Címke: nőalak

  • Oscar Wilde: Le Panneau

    Fordító: Kosztolányi Dezső

    Ott, ahol árnyas a csalit,
    áll egy ivor, kis drága nő,
    a körme zöldes drágakő,
    halvány, piros rózsát szakít!

    És hull-hull a vörös levél
    és a fehérek szállanak
    a kék medencén, hol a nap
    mint aranyos sárkány henyél.

    És a fehér levél repül
    és a vörös ing hanyagul,
    ez sárga szoknyájára hull,
    az meg hollóhajára ül.

    A lány lantot vesz s énekel,
    kirebben egy skarlát-nyakú,
    ezüstbegyű, ezüst darú
    s ércszárnnyal tör az égre fel.

    A lány dalol, kezébe lant,
    úgy énekel, mint egy mese,
    mandulaszemű kedvese
    bámulja a füvön, alant.

    És felsikolt most szörnyüképp,
    az édes, könnye megered,
    gonosz tövis sebezte meg
    rózsás-eres kagylófülét.

    És most nevet, megint kacag,
    egy rózsa szirma hullt oda,
    hol sárga csipkefátyola
    mutat egy kék-eres nyakat.

    Halvány, piros rózsát szakít,
    a körme zöldes drágakő,
    áll az ivor, kis drága nő,
    ott, ahol árnyas a csalit!

    Forrás: Magyar Bábel

  • Walt Whitman: Ez a női alak

    (Babits Mihály fordítása)

    Ez a női alak.
    Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
    forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
    elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsülyed, csak én nem és ő nem.

    Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld,
    és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
    bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
    haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, –
    egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva –;

    apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály,
    édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
    mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
    remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
    nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
    amely beleárad a szives, odaadó nappalba,
    és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

    Ez a csíra. – Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
    Ez a születés fürdője kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.

    Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
    Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
    A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
    a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
    ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passziv: mindakettő,
    épugy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat
    s fiukat épugy mint a lányokat.

    Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
    ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
    látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait;
    igy látom én a nőt.