https://verskucko.com

Címke: nőalak

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Reményik Sándor: A testvér

    A Testvér: az a nő, aki szeret,
    De vágya nincs és semmit sem akar.
    Tenger-nyugalmú mosolya mögött
    Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
    Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
    Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
    Olyan, mint a jó lelkiismeret
    Az öntudat virágos küszöbén.
    Tartózkodása nem titkos ígéret,
    nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
    De kőbe metszett rendületlen lényeg.

    Látod, ez az a nő, aki testvéred.
    Ez az a nő, akiben megszűnik
    A nemek örök, nagy szerelmes harca,
    Mely hódítás és leigáztatás,
    Ha százszor pásztor-idill is az arca.
    Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
    A szeretőkre a vágy vak tűzében.
    De szabadság van a testvériségben.

    A testvér az a nő, aki szeret,
    de sohasem lesz gyermekeid anyja,
    csak álmaidnak, lélekgyöngyeidnek
    Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
    Ki távol tőled – melletted áll mindig,
    S a szépség ködös ormai felé,
    Ha megállottál – újra útnak indít.
    Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
    komolyan kormányozza léptedet,
    S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
    Megszázszorozza hattyú-éneked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov – Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dölyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dőlyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oscar Wilde: Le Panneau

    Fordító: Kosztolányi Dezső

    Ott, ahol árnyas a csalit,
    áll egy ivor, kis drága nő,
    a körme zöldes drágakő,
    halvány, piros rózsát szakít!

    És hull-hull a vörös levél
    és a fehérek szállanak
    a kék medencén, hol a nap
    mint aranyos sárkány henyél.

    És a fehér levél repül
    és a vörös ing hanyagul,
    ez sárga szoknyájára hull,
    az meg hollóhajára ül.

    A lány lantot vesz s énekel,
    kirebben egy skarlát-nyakú,
    ezüstbegyű, ezüst darú
    s ércszárnnyal tör az égre fel.

    A lány dalol, kezébe lant,
    úgy énekel, mint egy mese,
    mandulaszemű kedvese
    bámulja a füvön, alant.

    És felsikolt most szörnyüképp,
    az édes, könnye megered,
    gonosz tövis sebezte meg
    rózsás-eres kagylófülét.

    És most nevet, megint kacag,
    egy rózsa szirma hullt oda,
    hol sárga csipkefátyola
    mutat egy kék-eres nyakat.

    Halvány, piros rózsát szakít,
    a körme zöldes drágakő,
    áll az ivor, kis drága nő,
    ott, ahol árnyas a csalit!

    Forrás: Magyar Bábel

  • Walt Whitman: Ez a női alak

    (Babits Mihály fordítása)

    Ez a női alak.
    Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
    forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
    elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsülyed, csak én nem és ő nem.

    Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld,
    és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
    bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
    haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, –
    egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva –;

    apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály,
    édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
    mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
    remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
    nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
    amely beleárad a szives, odaadó nappalba,
    és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

    Ez a csíra. – Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
    Ez a születés fürdője kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.

    Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
    Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
    A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
    a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
    ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passziv: mindakettő,
    épugy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat
    s fiukat épugy mint a lányokat.

    Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
    ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
    látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait;
    igy látom én a nőt.