Vannak vágytalan asszonyok
kik magukra maradnak a szerelemmel
esőktől nárciszoktól
püffed fel a hasuk
lassan lépdelnek
szépséges állatok
mikor szobájukra
leszáll az éj
testüket előbbre állítják
akár egy régi órát
ott várnak
csendben
tiltott isten ha jönne
hajnalban visszatekerik a mutatókat
odalépnek az ablakokhoz
téblábolni
szunnyadó árny között
Forrás: Lélektől lélekig
Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.
Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
Eléd mered, fejed fölé magaslik,
merev, mint a fal s áthatolhatatlan
a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
világrajöttöd első pillanatában,
s amit úgy hívnak: „Asszonynak születtél.”
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
– hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat –
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szűkölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelősen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedőn a tükröt
makacsul hajtogatni, hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszírmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel újrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelősen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások szerződések kérdőívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
s ha megadod ne büntess majd utána.
Forrás: Szívzuhogás
Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.
Aztán Kató, a kis cseléd-lány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.
Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
»Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,
Az a gyermek, ott Betlehemben.«
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.
Forrás: MEK
Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.
Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.
Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.
Már régen várt s megbénult szíve.
Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.
Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csóku legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.
Forrás: MEK
Reggelente megérkezem
burkomban és még félig alva.
Ül és összehasonlítom
vele, akit ölök magamba.
Az ő, aki egy célra ráfagy
és nem az, aki bennem ébred,
nem, akit néztem gótikának,
s álmomból följön, mint egy ének.
*
Ha arca csillárját kigyújtja,
s én állok, mint égő mezőben,
fölsistereg kamasznyi múltja –
látja, hogy bőrömet kinőttem.
Kicsi a kabát, szűk a ház,
padlón oltok erdőnyi lángot.
Kinyitja szemem ablakát,
és tapsol a fölforduláshoz,
és arca csillárját kigyújtva
áll ő is, mintha lángban állna.
Öszvér-szürke, leplombált múltja
ráül kialvó homlokára.
Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
nem láthatok egy férfit az ágyra,
nem írhatom, hogy az esték alatt
akár lángoló benzintartályokat
érzem bőrömet, csontomat égni;
karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
ha akartam is, nem illett –
Nem illett sajognom, sajogtam,
ahogy a szemen lőtt állat,
ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.
Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
egy detronizált istenke kötényén,
gyomrot lukasztó temetéseken
elsirathatom én is magamat,
haza loholhatok és főzhetek békén,
írhatok arcok, szemek csillárjáról,
ünnepelhetek madarat és tájat,
de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
s teste belakja minden éjszakámat.
*
Ki is vagy nekem, nem tudom,
buszperron pokla, néma telefon,
közért, munka, két járdasor,
megbicsakló hangszálaim,
hajszolt, de máig nem lelt mondat –
Magasztalhatna ez a rím,
szebb, ha tisztellek gondnak.
Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
mert oltalmadban élek?
Ha nem lehetek is veled,
belengi lélegzetemet
goromba fényességed.
Hazátlanból honosa lettem:
begyalogoltam tartományod.
Fürödtem felségvizeidben.
Aszfaltodon aranyat ások.
Írhatnám, hogy halálig mondom
nevedet, mint a létezésnek
igéjét e poros porondon,
míg korlátok tövében égek.
Deklarálom: te vagy az Isten
a vasbeton mennyországában,
s hogy bőrömet vásárra vittem,
amikor színed elé álltam;
írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
ki engem jelenné emelhet.
Év az évre hiába épül:
nem, nem vonhatlak menedékül.
*
Farkasszemet néztem vele,
s belebuktam arca tavába.
A gyönyör kínja, melege
égetett, szárított hiába.
Elporladtam és föltámadtam
váltakozva, naptári pontos
következéssel, s megriadtan
láttam: hajamban tűzvészt hordok.
Hajam tövétől talpamig
vonultam izzó áhítatban,
bíztam csak benne: megtanít,
hogy önmagammá változtassam.
Tátogni étien? (barna kamra)
Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
Ne ismerjek semelyik magamra?
S a hangom didergősre kékül?!
Nem parolázok a magánnyal:
nyíljon inkább a föld alattam,
tűnjek el mocskában, sarában,
temetetlenül, siratatlan.
