Címke: női sors

  • Ady Endre: Szent Margit legendája

    Vallott nekem a Nyulak-szigete
    Regék halk éjén. Íme, a titok:
    Királyi atyja klastromba veté
    Legendák szűzét, fehér Margitot.

    Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
    Ájulva hullt egy durva szó miatt.
    S robogtak a királyi udvaron
    Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

    Nyugatról várt sokáig valakit.
    Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
    Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
    Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

    Már régen várt s megbénult szíve.
    Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
    Hátán érkeztek hetyke magyarok.
    Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

    Ő nem járt a Duna táján soha,
    Egy halk dalú és halk csóku legény.
    És Jézusnak áldozák Margitot,
    Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

    Forrás: MEK

  • Solymos Ida: Halálig mondom

    Reggelente megérkezem
    burkomban és még félig alva.
    Ül és összehasonlítom
    vele, akit ölök magamba.

    Az ő, aki egy célra ráfagy
    és nem az, aki bennem ébred,
    nem, akit néztem gótikának,
    s álmomból följön, mint egy ének.

    *

    Ha arca csillárját kigyújtja,
    s én állok, mint égő mezőben,
    fölsistereg kamasznyi múltja –
    látja, hogy bőrömet kinőttem.

    Kicsi a kabát, szűk a ház,
    padlón oltok erdőnyi lángot.
    Kinyitja szemem ablakát,
    és tapsol a fölforduláshoz,

    és arca csillárját kigyújtva
    áll ő is, mintha lángban állna.
    Öszvér-szürke, leplombált múltja
    ráül kialvó homlokára.

    Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
    nem láthatok egy férfit az ágyra,
    nem írhatom, hogy az esték alatt
    akár lángoló benzintartályokat
    érzem bőrömet, csontomat égni;
    karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
    ha akartam is, nem illett –

    Nem illett sajognom, sajogtam,
    ahogy a szemen lőtt állat,
    ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.

    Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
    egy detronizált istenke kötényén,
    gyomrot lukasztó temetéseken
    elsirathatom én is magamat,
    haza loholhatok és főzhetek békén,
    írhatok arcok, szemek csillárjáról,
    ünnepelhetek madarat és tájat,
    de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
    s teste belakja minden éjszakámat.

    *

    Ki is vagy nekem, nem tudom,
    buszperron pokla, néma telefon,
    közért, munka, két járdasor,
    megbicsakló hangszálaim,
    hajszolt, de máig nem lelt mondat –

    Magasztalhatna ez a rím,
    szebb, ha tisztellek gondnak.
    Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
    mert oltalmadban élek?
    Ha nem lehetek is veled,
    belengi lélegzetemet
    goromba fényességed.

    Hazátlanból honosa lettem:
    begyalogoltam tartományod.
    Fürödtem felségvizeidben.
    Aszfaltodon aranyat ások.

    Írhatnám, hogy halálig mondom
    nevedet, mint a létezésnek
    igéjét e poros porondon,
    míg korlátok tövében égek.

    Deklarálom: te vagy az Isten
    a vasbeton mennyországában,
    s hogy bőrömet vásárra vittem,
    amikor színed elé álltam;

    írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
    ki engem jelenné emelhet.
    Év az évre hiába épül:
    nem, nem vonhatlak menedékül.

    *

    Farkasszemet néztem vele,
    s belebuktam arca tavába.
    A gyönyör kínja, melege
    égetett, szárított hiába.

    Elporladtam és föltámadtam
    váltakozva, naptári pontos
    következéssel, s megriadtan
    láttam: hajamban tűzvészt hordok.

    Hajam tövétől talpamig
    vonultam izzó áhítatban,
    bíztam csak benne: megtanít,
    hogy önmagammá változtassam.

    Tátogni étien? (barna kamra)
    Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
    Ne ismerjek semelyik magamra?
    S a hangom didergősre kékül?!

    Nem parolázok a magánnyal:
    nyíljon inkább a föld alattam,
    tűnjek el mocskában, sarában,
    temetetlenül, siratatlan.


  • Baranyi Ferenc: A NYOLCADIK AJTÓ

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.

    Csak belülről nyitja ajtód,
    mely saját magadra tárul,
    nem torzíthat már a fény, mely
    rólam visszaverve rádhull –
    nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
    ami vagy – s nemcsak lehetnél.
    Senki sem lát, csak a nyirkos
    várfalak közé rekedt éj.

    Mássá tett a nő-jelenlét:
    úgy lehettél hős, kegyetlen,
    dús, gyengéd s országgal ékes,
    hogy a tükröd én lehettem,
    gyöngeséged s múltad titkát
    féltve is büszkén szemérmes
    úgy lehettél, jó uram, hogy
    volt egy asszony, aki kérdez.

    S ha hét ajtód meg se látom?
    Ha semmit se kérdezek meg
    s azt sugallja hallgatásom:
    „titkaid” nem érdekelnek?
    Akkor sértve inkább lennél?

    Akkor inkább lenne részem
    bús magamra-hagyatottság
    várad örök éjjelében?
    Lettem volna – mint sok asszony –
    üres szívű, puszta szájú?
    Milyen kellett volna lennem?
    Mondd meg nékem, Kékszakállú!

    Enyém most már minden éjjel –
    és mindig és éjjel lesz már.
    S vak az éj. Senkise lát, csak
    a rajtam kívül rekedt vár.

    Fedd magad fel önmagadnak,
    mérd, amit raksz és amit dúlsz.

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.


    🕊️