Mikor vetkezni kezd és karcsú
teste, mint rózsaszínű ének,
felszáll a szoknyák hullt habjaiból.
Mellei bárányfelső remegéssel
keresnek tenyeret, és combjai kacagva
a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
hajladozva e fényes barna nádak.
Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
„Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
szemem tág partjain, és leselkedem,
mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
mikor vetkezni kezd és karcsú.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
fordította Babits Mihály
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
Valóban, énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.
Óh milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak – hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammái élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímenek az ajkak.
Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, óh uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.
