és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Valaha, hogy a párom lettél,
most három éve már,
riadva-tétován szerettél.
De minderről letettél.
S úgy érzem, érte kár.
Ma idejössz hozzám, levetkezel,
feltűzöd a hajad, enyém leszel…
Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
Így hívtalak becézve: kislány.
Halkan suhantál, drága-titkos,
a fénytől is remegve, tisztán.
A legnagyobb lázunkba sem
adtad magad át teljesen…
S haragudtam rád. Hogy a csókod
oly roppant-szűzi, elfogódott,
és nem jutott ki soha részem.
Emlékszel, ezt mondtam: „Hohó,
nem félsz te majd így, kis bohó,
csak egyszer megszeress egészen…”
S most a komolykodó lányt visszavágyom,
és visszasírva fordulok feléje,
ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
mezítlen karját nyomta a szemére.
Forrás: Géraldy Te meg én – Kosztolányi Dezső fordítása
Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok – mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
(К женщинам России)
Asszonyok védték – a Bocskarjova-
Osztag – a Téli Palotát,
S Kerenszkij is, hogy futnia
Kellett, mit rántott fel? Női ruhát.
Harcba az álnok, durva, férfi
Bolsevikkal ki szállt? „Das ewig
Weibliche”! S hogy kihunyt a fénye,
Vakon bolyongunk hetven éve.
Lapátos, köpködő, pufajkás
Menyecskéink volnának Éva
Leányai? A hattyú markáns
Szerszámát értük fogadta be Léda?
Otromba férfizajtól és kenő-
Olaj szagától kótyagos fehérnép,
Ha benned olykor fölragyog a Nő,
Letérdelünk előtte önként.
Nem, addig nem lesz boldog újra
Oroszhon, míg trónjára nem
Nőt ültet (lenne bár oly kurva,
Mint Katalin volt) a Történelem.
Forrás: DIA — PIM
Mire ébredtem máma?
Zúgatják a csapot.
Túlságos volt a lárma,
amit a csap csapott.
Egyszerre kitalálom,
a fürdőben ki van,
és szememből az álom
kiszáll, ez Mariann!
Fürödni fog, rivalgó
hangokkal hirdeti,
közöttünk csak az ajtó,
mulatság ez neki.
Csak azt akarta, tudjam
és máris belekezd.
A csap utolsót buggyan,
rátolja a reteszt.
És jönnek hangok, újak.
Lepedőlobbanás,
hogy attól is vaduljak,
utána csobbanás.
Most lép a kád vizébe,
tudatja ezt velem,
hogy ő, a szépek szépe,
már tiszta meztelen.
És nem merül be rögtön,
kicsit még elidőz,
még hagyja, hömpölyögjön
térde körül a gőz.
Jó így a kádban állni,
szemközt a nagytükör,
nem tud a képtől válni,
mely benne tündököl.
Azért van csend. Csak egy-két
neszecske hangzik el:
meg-megsimítja testét.
Most meg felém figyel.
Kíváncsi szörnyű módon,
Ébren vagyok-e hát
és hallja, forgolódom,
lobbantom a gyufát.
Csobban a víz is mingyárt,
ez volt a felelet.
Ajtón keresztül így vált
velem titkos jelet.
Most már folytatja bátran,
keverint, kavarint,
sétára kel a kádban,
csapokon csavarint,
szájában édes ízzel,
ez tán a szerelem,
így játszik ő a vízzel,
a vízzel és velem.
Csak azután merül be,
a vízben új zavar,
előre, hátra dűlve,
egész vihart kavar.
a kád is belekondúl,
aztán egyszerre csend
és semmi hang azontúl,
csak a csap csöppje cseng.
A csend meséli szépen:
most csendbe heverész,
kagyló a tó vizében,
milyen szép és merész!
Heverész, meg se moccan,
csak fel meg letekint,
az ajtót nézi hosszan,
meg a vizet megint
és tudja, hogy az ajtó
csupa szem, csupa fül,
és nem riad meg attól,
hogy nincsen egyedül.
Új hangok, egyre szebbek,
most a vízből kikel.
a visszacsurgó cseppek,
azok zenélik el.
Most meg a szappan futkos,
tartóba dobja, kopp,
aztán tenyere futkos,
hol a bal, hol a jobb,
nyomában édes, titkos,
szemérmes sugdosás,
a két szép karja sugdos,
milyen csodás, csodás,
az egész teste sugdos,
csupa halk titkokat,
minden tájéka titkos
hangokkal hívogat
és mind másféleképpen
és én nem is tudom,
melyik is sugdos éppen,
melyik rózsás idom.
És néha egyik-másik
halkan fel is kacag,
szembekötősdit játszik
velem, azon kacag
és sóhajok fakadnak
és hallga, mint a csók,
oly hangok is akadnak,
csicsergők, cuppanók.
Jaj, ezt már megsokallom,
befogom fülemet,
de úgy is hallom, hallom,
oly hangos üzenet:
most a zuhany záporzik!
egész testét veri!
az egész teste porzik!
halmai, völgyei!
az egész teste végig
felzendül odaát
és zengi fel az égig,
diadalmas dalát!
Forrás: MEK
Drága szűz
hamu hull fejedre
ártatlanságodért
vezekelsz
tudod jól
érdemtelen
a föld
melyben
sem a gyom
sem a virág
nem üti fel fejét.
Csak éjszaka
ne lenne soha
gondolod
ó a gonosz alakzatok
az égen
buja illataikkal
a kertek
a tengerhez hasonló
felgyülemlő vizek
partjaikon
mezítelenül
sétálnak
a gyalázatos férfiak.
Könnyeim megerednek
ha látnom kell őket
izmos karjaik
mintha összeszorítanák
szívemet.
Látnom kell
szőrös mellüket
kemény combjukat
rettenetesen mohó
szemüket
az ártatlanság
s a bűn összekevert
mérgétől szenvedek.
Szűz Anya
minden asszonyok
nővére
zárd be
szívem kamráit
szögezd le
szemem
remegő pilláit
hogy ne mardosson
ártatlanságom bűne.
Hozzád
hasonló legyek
ki bűn
és kín
nélkül szülte meg
ártatlansága virágát.
Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba,
milyen az ottelója,
milyen a muskotálya,
milyen legyen a padló,
milyen legyen a szék,
mire az ember lánya
leteszi mindenét,
a jersey blúzt, a szoknyát,
a bugyit, kombinét —
nagyon meggondolandó,
milyen legyen a szája,
a mosolya, a bokája,
a pihéje, a bája,
milyen legyen az utca,
ami hozzá vezet,
milyen legyen a város,
a kert, a kerület,
lesz-e szemében őrült
lángolás, amitől
fölgyullad a világ is,
ha a lány nekidől.
Nagyon meggondolandó,
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll,
szedegeti a cuccát,
gyönyörű rongyait,
meztelen köldökével
világokat vakít,
kapkodja visszavenni
a szoknyát, a tüdőt,
szapora lélegzését —
milyen volt azelőtt?
Nagyon meggondolandó,
kit hogy lehet szeretni,
milyen legyen az arca,
milyen legyen a szék,
mire az ember lánya
leteszi mindenét,
milyen az íze szája,
emléke, muskotálya,
a poharában a bólé,
az üvegében a sörlé,
az asztalán a sercli —
mert van, ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.
Forrás: —
Számban só, epe, sav és méz van,
éppen annyi, mint másokéban,
mindenkiében.
Semmi többet nem adhatok,
ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
De már nem görbed.
Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
— Korán jött a te bölcsességed, asszony,
valaha mást akartál!
Kevesebb lettél önmagadnál.
Igaz, vagy sem?
Meglehet, így van.
Kifestőkönyves vágyaimban,
álmaimban, reményeimben hittem —
ó, megadatott hinnem.
Akkor ez volt szép.
Elbomoltam. Részekké —
minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.
Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
eltörölhetetlen vagyok jelen,
bár álmom is volt:
szédítő, tornyos — elfeledtem.
Forrás: —
Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
királyságommal feleselgess!
Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
tanultál óvatosan lépni
nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
nem vár új próbát csekélységem.
Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
ne vedd szívedre, ne csodálkozz.
Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
nem lelsz te szót, hogy megigézhess.
Kezem kenetlen, puhítatlan –
csak önmagamba fonódhattam,
mindig csak magamban hihettem,
szigorral szívig telítetten.
Ha botlottam, hát megtörötten,
sziklák terhével nyűtt ölemben.
Zúzalékük ha szerteszórtam,
magam szolgája, s ura voltam,
tekints az égi madárkára:
esettebb. Gyöngécske a szárnya.
A kegy: láthattál igazabban,
akarva-e, vagy akaratlan,
mint kevesen. Hát így ítélj meg.
Beengedtelek – kikísérlek.
Forrás: Jelenkor, 1976/9.
Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár a habos indiánért.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.
Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.
Forrás: —
