Címke: nosztalgia

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Jön Blok is, a szokott kuckó-rendben (a fordítót feltüntetve):


    Alekszandr Blok – Még látom olykor

    Még látom olykor, néma éjjel,
    csodás, sugaras arcodat.
    Rég tűnt dalok igézetével
    szíven érint a pillanat.

    Csak mendegélsz tűnődve, lassan
    halványkék ösvényeiden,
    fejed felett két mozdulatlan
    nagy csillag pihen szelíden.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • James Joyce: Tutto è sciolto

    (Israel Efraim fordítása)

    Tengerhomály, csillag madártalan egen
    Nyugatra kel,
    Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
    Emlékezel.

    A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
    Haj, mely üde,
    Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
    A lég köde.

    Hát mért a bú, a vágy ha földereng
    S a lágy emlékezet:
    Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
    Szép volt, csaknem tied?

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Kányádi Sándor: Mezítláb

    Lehúztuk a cipőt is,
    úgy mentünk, kéz a kézben.
    Ázott hajad esővíz-
    illatát most is érzem.

    Tapicskoltunk a sárban;
    sikolyaidtól bokrosodva
    futott a sáncban
    a sárga patakocska.

    – Gyermekkoroddá lennék
    érted, te kedves.
    – Te jó, te drága.

    Társtalan lép az emlék
    a kármin-köröm pettyes
    tavaszi sárba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Emlékezés karácsonytalan advent idejére

    Későn és más lélekkel,
    „Holnap” holnaputánján
    Jutottam el szívedbe,
    Ady városa, Várad.

    Először ősz aranylott mindenütt,
    Másodszor csattogott a csalogány,
    S a hársfaillat áradt.

    Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
    Falaid között, Várad.

    Én nem kerestem benned semmi mást,
    Csak enyhülést, csak gyógyulást.
    A gyógyulást nem adtad.

    Tán havasokat, tán tengereket
    Mulasztottam miattad.

    És mégse bánom, mégis sokat adtál:
    Új hangulatot, új barátokat,
    S valami rejtelmes nosztalgiát
    Utánad, mely örökre megmarad.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Adventje új élet ígéretének –
    S maradt mégis minden a réginek.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Advent, melynek nem jött karácsonya.
    De mégis jó volt Messiásra várni, –
    S édes az elmúlt advent illata.

    Kolozsvár, 1925. szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kaffka Margit: Köszöntés

    Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
    Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
    Foszlányai a sugárteli délnek, –
    Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
    Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
    Némán dobáltam a kályha tüzébe
    – Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
    Régi levelet, elszáradt virágot.
    S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
    Egy ittfeledt írásra rátalálok…
    Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
    Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
    1903.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Szenteleky Kornél: Egy pillanat

    Ha majd ismét eljön egy karácsony,
    milyen szép lesz a hó, az öröm,
    a csúf szívek is szépek lesznek,
    amint cukorkát visznek másnak.
    Ismét karácsony lesz!

    Este társaság lesz nálatok,
    dióspatkó és szép, vörös tea,
    puncs is lesz tán, meg kedves kártyajáték,
    élces kedv meg piros hahota.

    Te pedig egyszer felveszed a kártyát
    és szemed elréved.
    Nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    – Mi az? Hova gondolsz? Rajtad a sor!
    – ekképpen szólnak hozzád,
    de te nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    Az is lehet, hogy messzebb nézel,
    hogy engem nézel
    e kurta pihenő pillanatban,
    engem,
    aki nagyon messze van már
    múltban, földben, poros emlékezetekben
    és rozoga cukorskatulyák lomjai között.

    Én ugyan akkor már táltossal vágtatok
    a fekete feledés felé,
    mely titokzatos és dermesztő,
    mint minden halál,
    de lehet, hogy halvány fényecske villan
    a révedt feketeségben
    és lehet, hogy te látsz engem,
    kedves.

    E bús pillanat oly rövid,
    mint hulló csillag karcolása
    és méla, komorult arcod ismét
    mosolyra virul.
    Felkacagsz.
    Már minden elmúlott!

    – Tudom már! – mondod
    és drága kezed,
    melyre egykor annyi csipogó csókot
    cseppentettem,
    most a tök felsőt
    leteszi az asztalra.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem