Címke: nosztalgia

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Emlékezés karácsonytalan advent idejére

    Későn és más lélekkel,
    „Holnap” holnaputánján
    Jutottam el szívedbe,
    Ady városa, Várad.

    Először ősz aranylott mindenütt,
    Másodszor csattogott a csalogány,
    S a hársfaillat áradt.

    Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
    Falaid között, Várad.

    Én nem kerestem benned semmi mást,
    Csak enyhülést, csak gyógyulást.
    A gyógyulást nem adtad.

    Tán havasokat, tán tengereket
    Mulasztottam miattad.

    És mégse bánom, mégis sokat adtál:
    Új hangulatot, új barátokat,
    S valami rejtelmes nosztalgiát
    Utánad, mely örökre megmarad.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Adventje új élet ígéretének –
    S maradt mégis minden a réginek.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Advent, melynek nem jött karácsonya.
    De mégis jó volt Messiásra várni, –
    S édes az elmúlt advent illata.

    Kolozsvár, 1925. szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kaffka Margit: Köszöntés

    Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
    Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
    Foszlányai a sugárteli délnek, –
    Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
    Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
    Némán dobáltam a kályha tüzébe
    – Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
    Régi levelet, elszáradt virágot.
    S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
    Egy ittfeledt írásra rátalálok…
    Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
    Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
    1903.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Szenteleky Kornél: Egy pillanat

    Ha majd ismét eljön egy karácsony,
    milyen szép lesz a hó, az öröm,
    a csúf szívek is szépek lesznek,
    amint cukorkát visznek másnak.
    Ismét karácsony lesz!

    Este társaság lesz nálatok,
    dióspatkó és szép, vörös tea,
    puncs is lesz tán, meg kedves kártyajáték,
    élces kedv meg piros hahota.

    Te pedig egyszer felveszed a kártyát
    és szemed elréved.
    Nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    – Mi az? Hova gondolsz? Rajtad a sor!
    – ekképpen szólnak hozzád,
    de te nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    Az is lehet, hogy messzebb nézel,
    hogy engem nézel
    e kurta pihenő pillanatban,
    engem,
    aki nagyon messze van már
    múltban, földben, poros emlékezetekben
    és rozoga cukorskatulyák lomjai között.

    Én ugyan akkor már táltossal vágtatok
    a fekete feledés felé,
    mely titokzatos és dermesztő,
    mint minden halál,
    de lehet, hogy halvány fényecske villan
    a révedt feketeségben
    és lehet, hogy te látsz engem,
    kedves.

    E bús pillanat oly rövid,
    mint hulló csillag karcolása
    és méla, komorult arcod ismét
    mosolyra virul.
    Felkacagsz.
    Már minden elmúlott!

    – Tudom már! – mondod
    és drága kezed,
    melyre egykor annyi csipogó csókot
    cseppentettem,
    most a tök felsőt
    leteszi az asztalra.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Juhász Gyula: Milyen volt…

    Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
    De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
    Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
    S e szőkeségben újra érzem őt.

    Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
    De ha kinyílnak ősszel az egek,
    A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
    Szeme színére visszarévedek.

    Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
    De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
    Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
    Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Telefon

    Hallom a hangod messze, mélyből,
    Egy régi nyárból száll felém,
    Egy mámoros és fényes éjből
    Dalol, mint álom és remény.
    Hallom a hangod, selyme simít,
    Bársonya borzongat megint,
    A szavaid, e pajkos villik
    Csapata surran szivemig.
    A kagyló búg, ó áldott kagyló,
    Mely ily dús gyöngyöket terem,
    Úgy érzem, édesbús viharzón
    A tenger zeng, a végtelen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Megint tavasz…

    Megint tavasz van és megint panasz van
    Szívemben, ebben az örök kamaszban.
    Mert fiatal még és nem értik őt,
    Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
    Repül, de már nem várják szívesen
    Az ifjak és a vének kedve sem
    Derül reája s úgy borul föléje
    Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
    Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
    Ne csalj, színek és fények orgiája!
    Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
    Én akkor is még múltak májusában
    Emlékek orgonáit tépve járok.

    Forrás: MEK

  • Áprily Lajos: Kék sugarak

    Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
    de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
    Nézem s mögötte messze felmagaslik,
    ahol laktunk, az erdős kék vidék.

    Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
    mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
    Nekünk az erdő volt a végtelenség,
    nekem a szajkó volt a kékmadár.

    Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
    színek halála minden szürkület.
    Rekedt szajkóim régen elrepültek,
    irtás az erdő is falunk felett.

    Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
    Kertek felett is szürke gőz terem,
    s az októberi eső zuhogója
    olyan sötét és olyan végtelen.

    Ha most az égi kékség is kilobban,
    a szép színekből nekem mi marad?
    Nő a homály s én néha úgy marasztom
    azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

    Forrás: Magyar Kurír
    á

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír