Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végignézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörűsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek…
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
Forrás: DIA – PIM
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?
Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.
Bölcseséggel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!
Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. –
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!
„Szerelem” – ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; – olcsó szó ez!
Szerelem! – így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
– Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent komoly, nagy, –
Pajtásom, kedvesem vagy!
Hittel és emberséggel
Első te, kit válallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
1916
Forrás: Szívzuhogás
Szerelmedért
feldúlnám eszemet
és annak minden gondolatját,
s képzelmim édes tartományát;
eltépném lelkemet
szerelmedért.
Szerelmedért
fa lennék bérc fején,
felölteném zöld lombozatját,
eltűrném villám s vész haragját,
s meghalnék minden év telén
szerelmedért.
Szerelmedért
lennék bérc-nyomta kő,
ott égnék földalatti lánggal,
kihalhatatlan fájdalommal,
és némán szenvedő,
szerelmedért.
Szerelmedért
eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
dicsőbb erénnyel ékesítném,
s örömmel nyújtanám neked
szerelmedért!
1843. március előtt
Forrás: Szívzuhogás
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
szeretem azt a kis
könnyű termetedet,
fekete hajadat,
fehér homlokodat,
sötét szemeidet,
piros orcáidat,
azt az édes ajkat,
azt a lágy kis kezet,
melynek érintése
magában élvezet,
szeretem lelkednek
magas röpülését,
szeretem szívednek
tengerszem-mélységét,
szeretlek, ha örülsz
és ha búbánat bánt,
szeretem mosolyod
s könnyeid egyaránt,
szeretem erényeid
tiszta sugárzását,
szeretem hibáid
napfogyatkozását.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
amint embernek csak
szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
nincs élet, nincs világ,
te szövődöl minden
gondolatomon át,
te vagy érzeményem
mind alva, mind ébren,
te hangzol szívemnek
minden verésében.
Lemondanék minden
dicsőségről érted,
s megszereznék érted
minden dicsőséget.
Nekem nincsen vágyam,
nincsen akaratom,
mert amit te akarsz,
én is azt akarom.
Nincs az az áldozat,
mely kicsiny ne lenne
éretted, hogyha te
örömet lelsz benne;
s nincs csekélység, ami
gyötrelmesen nem sért,
hogyha te fájlalod
annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
mint ember még soha,
sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
hogy majd belehalok,
egy személyben minden,
de mindened vagyok:
aki csak szerethet,
aki csak él érted,
férjed, fiad, atyád,
szeretőd, testvéred.
És egy személyben te
vagy mindenem nekem:
lyányom, anyám, húgom,
szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
szeretlek lelkemmel,
szeretlek ábrándos,
őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
díj avvagy dicséret,
nem engem illet az,
egyedül csak téged;
a dicséretet és
díjat te érdemled –
mert tőled tanultam
én e nagy szerelmet!
Forrás: Szívzuhogás
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, –
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Kedvesem, mondj egy jó szót értem.
Szeress nagyon, fáraszd a szívem.
Hogy élhessek, egyetlen érdem:
elájulni térdeiden.
Ki vagyok én? milyen jogom van
lábon hordani homlokom?
Csak az, ha boldog sikolyodba
az én jajgatásom fonom.
Ím, megadom magam. Elég volt!
Ember kell, nem Emberiség!
Szemed kell már csak, nem az égbolt;
– tenger helyett könnyed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead
az elme, – pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
benned, veled hiszem még harcomat.
Épülő sorsod világot megértet
velem – s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,
s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva – csak tenéked magamat.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
