Címke: olasz

  • Benvenuto Lobina: Nuraxi dal

    Ezekkel a megalázott, elrontott, összetört szavakkal,
    kölcsönzött, hamis, elvadult szavakkal,
    gyötört szavakkal.
    Ezekkel a béklyóba vert szavakkal.

    1.

    Kezdetben volt az eszme.
    Honnan jött az eszme, honnan jött,
    veszélyes tengereken keresztül tapogatózva,
    fényes tengereket megvakítva
    szeles szárnyak, melyek összegyűlnek az ég közepén,
    biztosak, leszállnak és letelepszenek?
    Eszme, mint szeles szárnyak, vakmerő fecske,
    nagyság indító jelei,
    ellenséges istenségek visszautasítottak téged,
    héjákkal együtt repülve, a felhőkben,
    melyek elrejtették a napot;
    nem kísértek el
    a haragos próféták
    szavai,
    sem a bölcsek szavai, sem a tanácsok,
    sem a vetőmagok, sem az eszközök.
    De amikor a nyáj vagy a csorda összeverődött,
    miért nem láttad el kihívásra gyökerekkel
    az alapköveket, amelyek hasították volna a helyet egy másik hellyel
    és az embert egy másik emberrel?
    Miért nem ültetted el
    a vörös rózsát, amely kinyílik a tűz ellen,
    a rózsa, hang és zászló, amely
    szüntelenül hívogat a hegyek csúcsairól,
    és mindenki látja,
    és mindenki érti,
    és odafut, odafut?
    Szó,
    miért nem adtad át
    a csiszolt kőnek, vésőre vágyakozva,
    elhagyottan,
    mint egy meddő nő napos ágyakon
    vagy némán eltemetett a föld sötét méhébe,
    néma
    a könyörgéseimre?
    Vagy talán szégyen volt
    az utódainkra hagyni a befejezetlen szavakat,
    melyek már az új levegőben, még messzi földek
    odatapadt sarával, kezdtek el fakadni?
    Szégyen volt-e
    hagyni csak
    a kenyér, a víz, a menhely szavait?
    Költő, hiába
    mártod bele körmeidet a tűztől leégett földbe,
    királyi koszorúkat és rabszolgaláncokat keresve;
    magaslati dalaidnak
    hiába keresed ihletét:
    nagyság és hódítás
    hiányzó szavai,
    földre kuporodj,
    kárba veszett dal.

    2.

    Vulkáni eredetű kőből,
    sötét hegyekből és zavaros vizekből,
    torokban lévő sírásból és meg nem alvadó vérből álló csavargó,
    testvéreket megyek keresni.
    Testvérek,
    meséljetek a vérről.
    Az eleredt vérről a sohase látott kőkádakban,
    melyek oly távoliak, hogy az emlékezet sem ér vissza oda;
    a vérről, amely havas és homokos utakon át
    az ereimbe jut, dübörög és elkábít.
    És meséljetek a kezekről.
    Erről a karmos kezemről,
    nagy vasujjak, inak mint bikacsökök,
    kezek és szemek, melyek a szikla szívében észreveszik
    a legmegfelelőbb követ, elszakítják,
    kidolgozzák – éles kezek -, és megszelídítetten helyezik
    a többi kő köré.

    (Stefano De Bartolo fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Iacopo da Lentini: Szívem szerint…

    Baranyi Ferenc fordítása

    Szívem szerint szolgálom én az Istent,
    hogy feljuthassak egyszer majd a mennybe,
    az égi hon csodás hírnévnek örvend,
    hol mindeneknek fényes ott a kedve.

    De hölgyem nélkül semmi dolgom ott fent –
    nincs szebb vonású arc, szőkébb fejecske
    mint az övé – megtennék érte mindent,
    s nem lennék boldog tőle elrekesztve.

    Nem káromló beszéd ez, ám kívánom,
    hogy szavaimat pontosan megértsék:
    pokol nekem, ha nincsen mód csodálnom
    bársony szemű, szép arcú, tiszta lényét,

    hisz legfőbb óhajom s vigasztalásom
    hölgyem dicsőségének látni fényét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Michelangelo – Harc

    Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vittorio Gassman: Képek

    (Lator László fordítása)

    Pár kurta év múltán kedveseid,
    akik már nincsenek, valami képet
    választanak, jelet, hogy már poros
    emlékezeted megőrizze őket.
    Anyám, a Volturno utcában aznap
    viselt, égszínkék könnyű fátyol
    által maradt meg bennem elevennek.
    Kesztyűs kezével fogta a kezem,
    szép mosolyát az öregkori gondok
    nem gyűrték össze még. Elég csinos,
    hogy végeláthatatlan idejében
    s a birtoklás olyan érzékies
    gőgjében elragadja kisfiát.
    Apám egy pajtában látom, hová
    egy váratlan augusztusi vihar
    elől húzódott a kiránduláson.
    Nem az arcát – szalmával teleszórt
    nagy mellkasát látom, amelyhez
    a kalandtól mámorosan simultam.
    Énekeltünk.

    És most, hogy újra
    együtt szeretném látni őket,
    a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
    televízión, próbálom betűzni
    az összefüggéstelen képeket:
    Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
    egy gyönyörű lány derekát szorítja.
    Keringőznek. S a lány orcája pírját
    égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

    Forrás: Lélektől lélekig