https://verskucko.com

Címke: Ölvedi László

  • Ölvedi László: Megint Petőfi

    Mikor egy bécsi művész verseit szavalta, Berlin, 1923.

    Berlini Bábel zsivajába
    Besüvöltött a hangod.
    Hallgattunk, mint vasárnap reggel
    Pusztában a zengő harangot.

    Ging – galang… ma hívó szavadra
    Virágosan templomba jöttünk.
    Nagy lobbanások örök magyarja
    Égő szemmel, némán köszöntünk.

    És egy percre remegő csendben
    Messzi pusztává tágult a város.
    Földerengett bohón a múltból
    Szülői ház, rét, lomb, akácos…

    Zúgva sikolt az „Egy gondolat…”
    Csaták füstje, bíbor véreső,
    Szárnyaszegett száz magyar álom,
    Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

    A kalapált német lelkeken
    Átsuhant a tarka délibáb,
    S vágtattak a képzelet rónán
    Aranyszőrű táltos paripák.

    Idegenek hullattak eléd
    Sok kései piros virágot.
    Hazátlanok kincsét adom én:
    A dacos, szép szomorúságot.

    Forrás: eternus.hu

  • Ölvedi László: Levél Losonczi Annához

    Losonczi Annának adassék e pár sor;
    Lelkem e levélre rálehelem százszor.

    Botor bizalommal máskor is így tettem,
    Csokorba számodra vérvirágot szedtem.

    Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
    Mintha nagy szerelmem vallomása volna.

    Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
    Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.

    Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
    Odaadtam volna, de senki se kérte.

    Híveim elhagytak, jussom elpörölték,
    Lelkedben a lelkem orozva megölték.

    Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
    Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?

    Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
    Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.

    Kiáltják a bűnöm, hogy a szívem máglya:
    Szép arany hajadnak perzseli a lángja.

    És benne szavadnak ezer hangja támad,
    Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.

    Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
    Ügyesebb, erősebb virágom letépi.

    …bókoló beszédre sohase hajoltam,
    Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.

    A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
    Szerelemért magam soha nem aláztam.

    Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
    Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.

    Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
    Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.

    Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
    Losonczi Annának levelem ajánlom.

    Forrás: eternus.hu

  • Ölvedi László: A nyár szeretője

    Szeretője vagyok a nyárnak
    S dalolója az éjszakának.

    Ha pengetem szívemnek húrját,
    Megkönnyezem az ég azúrját.

    Kitör olykor a fájó dallam,
    Mikor a rügy bimbóba pattan.

    Verem a mellem nyakra-főre –
    S ráborulnék egy rózsatőre.

    Gyötör folyvást a vér, az álnok,
    Incselkednek a pajkos álmok.

    A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
    Láncolt erőm a Sámson fürtje.

    Hatalma rajtam nincs Delilának,
    Heroldja lettem a régi mának.

    Úgy epedék életre, másra,
    Mint a kaszás szép aratásra.

    Férfi lettem tavasztól nyárig,
    Forró hitem válóra válik.

    Élesre fenve az ősi szerszám,
    Péter-Pál napját lessük ezerszám.

    Piros nyarát, tenger virágot…
    Eddig éljek, csak erre várok.
    Szemfödőmet éj keze szője…
    Be bolond a nyár szeretője.

    Forrás: eternus.hu

  • Ölvedi László: Kain és Ábel

    Az ifjúság tüze bennem ég,
    Szilaj a lángja;
    Szent áldozat, enyhe füstje kék;
    S mint a harmat, úgy lebeg
    A forró nyári napsugárba’.

    Szép sorsomban lett bús valóság
    Kain meséje;
    Kegyetlen erény és hazug jóság,
    S mégis örök – egy a vér:
    A két testvér ős szenvedélye.

    Pogány álmom volt: büszke Bábel,
    S szemben állt velem
    Másik magam: istenes Ábel.
    És a tornyot, ő meg én,
    Néztük, néztük soká, csendesen.

    Mámorosak voltak csatáim,
    – Futotta vérbül! –
    Ébredt bennem a régi Kain,
    Már-már sújtott a karom:
    Hátha jobb lesz a másik nélkül?

    Ölelésre lankadt, hiába
    Lázad örök-óta;
    Szilaj gyermek, heves és kába;
    Ez is, az is: a lelkem,
    Nagy oltártüzek hordozója.

    Forrás: eternus.hu