Címke: önarckép

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Szegedi önarcképek

    1
    Mindenféle igazgató
    Elszerződtet engem,
    Én pediglen itt maradok,
    De én nem szégyenlem.
    Kicsi vagyok, majd megnövök
    S leszek fővárosi,
    Az én nevem, híres nevem
    Kukorica, Kukorica Rózsi.

    2
    A szegedi humoristák
    Mind belőlem élnek,
    Én köteles híve vagyok
    Minden nőszemélynek.
    Városházban és színházban
    Első helyen ülök,
    Az én nevem, becses nevem
    Kukorica, Kukorica Fülöp!

    3
    Az én szavam Isten szava,
    Mert a néppel tartok,
    Meginog a toronyalja,
    Ha egyet rikkantok.
    Sokat beszél az ember, míg
    Feje lágya benő,
    Az én nevem, ösmert nevem
    Kukorica, Kukorica Benő!

    4
    Szeged város, híres város,
    Tápéval határos,
    Van is neki panamája
    S ez az általános,
    Én pediglen tisztogatok,
    A dolgok így állván,
    Az én nevem, régi nevem
    Kukorica, Kukorica Kálmán.

    5
    Szűrdolmányom ezüst gomb és
    Szegeden kultúra,
    Mit tudják itt, mi fán terem
    Preludium, fúga.
    Mikor adnak itt operát,
    Mely sok pénzt igényel?
    Az én nevem, jeles nevem
    Kukorica, Kukorica Péter!

    6
    A szegedi aranyifjú
    Mind éntőlem retteg,
    Én dobom ki én veszem be
    Őket önkéntesnek.
    Táncoljatok magyar lányok,
    Nálam van a lista.
    Az én nevem, magyar nevem
    Kukorica, Kukorica Pista!

    7
    Mindenféle szerződésnek
    Vége szokott lenni,
    Mindenféle jó színésznek
    El kell innen menni!
    Én se vagyok ripacs éppen,
    De egyedül bajos!
    Az én nevem, az én nevem
    Kukorica, Kukorica Lajos!

    8
    Toronyalja a lakásom,
    De ez csak az egyik,
    Mindig járok, meg sem állok
    Soha Budapestig.
    Sok az ügyem, sok a bajom,
    Sok a banket, muri,
    Az én nevem, becses nevem
    Kukorica, Kukorica Gyuri!

    9
    Sok híres ház van Szegeden,
    Városház és színház
    És a harmadik egyetem,
    Bár erre még nincs ház.
    De azért a kávéházban
    Ül az egész város,
    Számos látogatást kérek:
    Kukorica, Kukorica János!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Magamról


    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.


    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)


    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!


    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Ady Endre: A Muszáj-Herkules

    Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
    Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
    S meg kell maradnom Herkulesnek.

    Milyen hígfejűek a törpék:
    Hagynának egy kicsit magamra,
    Krisztusuccse, magam megtörnék.

    De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
    S neki hajtanak önvesztükre
    Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

    Szeretném már magam utálni,
    De, istenem, ők is utálnak:
    Nem szabad, nem lehet megállni.

    Szeretnék fájdalom-esetten
    Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
    De hogy ez a csürhe nevessen?

    Szegény, muszáj-Herkules, állom,
    Győzöm a harcot bús haraggal
    S késik az álmom s a halálom.

    Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
    Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
    Így nem fogok sohse meghalni.

    Forrás: MEK

  • József Attila: NEMZETT JÓZSEF ÁRON

    Nemzett József Áron,
    szappanfőző, aki már
    a Nagy Óceánon
    szagos füveket kaszál.

    Megszült Pőcze Borcsa,
    kit megettek a fenék,
    gyomrát, hasát sorba,
    százláb súroló kefék.

    Szerettem Lucámat,
    de Luca nem szeretett.
    Bútoraim: árnyak.
    Barátaim nincsenek.

    Bajom se lesz többé,
    lelkemmé lett mindahány, –
    élek mindörökké
    gazdátlan és ostobán.

    1928 eleje