Nekem a kézszorítás nem elég,
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
