„S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmi ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull róluk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”
Forrás: Márai Sándor: Füves könyv
„Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképpen megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk az emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalódás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.”
Forrás: Oriah Mountain Dreamer, 1994. május
Nélküled lelassul szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
Tűnődök honnan ismerem
Nélküled nem is én vagyok
Csak valaki lézeng helyemben
Ki voltam lakhelye ismeretlen
Másik földrészre távozott
Forrás: Bella István versei / válogatás
magyar költészet
Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.
Forrás: Lélektől lélekig
Akartam lenni én
a pokol ördöge,
máskor meg egy csillag
a fénynek üstöke.
Voltam már angyal is
jóságnak hírnöke,
lázadban hűs szellő,
bánatodban vigasz,
könnyeid letörlő
szertelen kis kamasz,
a mámort is rejtő
hideg és büszke nő,
álltam én viharban,
mint egy ős sziklakő.
Megtörten vártam még
egyetlen kis jelet,
mondatlan szavakkal,
hogy a szíved szeret,
de másért élsz már te
és másért élek én,
ez a nap most mégis,
csak így lehet miénk…
S ha jő éjre hajnal,
lelkemben pirkadat,
nem fogom veszteni,
miattad magamat.
Forrás: Lélektől lélekig
„Bármilyen nyelven is beszélsz, sosem tudsz mást mondani, mint ami vagy.”
Forrás: Lélektől lélekig
(Illyés Gyula fordítása)
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad;
ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felérj
tiszta homlokoddal;
ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy – szemedben,
s nyitott szemmel nézhess – magad
magaddal szembe;
Ha önmagadhoz hű maradsz:
– hű énhozzám is;
maradj mindig az, aki vagy,
s a szívem már hisz.
Forrás: Lélektől lélekig
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Forrás: Lélektől lélekig
