Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e színes pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jöjjetek, ajkam mosolyg.
Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kívánó ösztönöm.
Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.
Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.
Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!
Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.
S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.
A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl díjért mohó kezem.
De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédiás nem mulat.
Forrás: Lélektől lélekig
