Itt nyugszik,
Váci Mihály, a nyíregyházi.
Nem volt kicsi, sem óriási,
sem átlag nem volt, sem típus,
különb volt, mint tipikus.
Leszólta hát a kritikus,
eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.
Hangzott a Dies Irae.
A túlvilágban sose hitt.
Nem tagadta az ittenit.
A kétkedés volt hite;
nem is csalódott semmibe:
magán kívül! –
s ez tette le ide.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
(Az elveszett családok ciklusból)
Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni
Vadászgatnak multamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.
Minden elmult bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.
Most vagyok csak szomoruan, furcsán
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.
Sötét szirma az én violámnak
S csillog az est, engem sokan látnak
S vén vagyok bár s nem érdemlem:
Piros legyen a bokrétás mellem.
Bús violám, akarsz lenni rózsa?
Rózsa kell most, nem tehetek róla:
Hogyha eddig nem engedtem,
Ne kacagjon ki a világ engem.
Felednélek, ha nagyon akarnám,
Eléldelnék a magam hatalmán
Boros szívvel kihevülve.
S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?
»Lement a Nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó, fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«
Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok követlen uton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz uton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Forrás: MEK
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifjú-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Forrás: MEK
Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
Nevettek engem sokért:
bolond ékességekért,
nyakamba Tejútnak fűzött
olcsó üveggyöngysorért.
Kincset: fekete földet
óh ember, minek gyűjtesz,
amikor engem: bárány-
felhőt, melledre tűzhetsz.
Fejedet égre-szegve
nem akarsz vándorolni,
elhagynak majd a mezők,
így fogsz te szétomolni.
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvanéves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
A humorista olyan ember,
ki humort űz szakértelemmel,
fején kalappal, vagy anélkül
humorizál, míg belekékül.
Fején anélkül, vagy kalappal
humort bocsát ki éjjel-nappal,
van ezer élce, adomája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Midőn a humorista reggel
tizenkét óra tájban felkel,
azonnal egy kis cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
kissé a kávéházba elmén,
ujjal mutatnak ott reája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A kávéházban megebédel,
s ha elkészült a feketével,
folytatja azt a humoreszket,
amelybe reggel belekezdett.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
egy másik kávéházba elmén,
hol asztaltársasága várja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Rosszkedvüen, morogva lép be,
mert nem jut semmi az eszébe,
hanem azért új cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Ahogy az élclapokban festik,
a tollat rágja késő estig,
és fáj a gyomra, fáj a mája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
most végre vacsorázni elmén,
utána ismét cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Az agya zúg, a keze reszket,
míg azt a rongyos humoreszket
az agya mélyéből kivájja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A vacsorát, hogy befejezte,
egy újabb kávéházba kezd be,
még egy utolsó cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Kell a humor reggelre, holnap
a sok-sok nyájas olvasónak,
ki a kávéhoz megkivánja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
És átkozódva, nyögve, sírva,
éjfélig végre meg is írja.
A cikk, mit reggel óta forral,
most le van öntve friss humorral.
Örvendve tolla győzedelmén,
egy végső kávéházba elmén,
pilláit ott álomra zárja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
