Nagykabátom zálogházban,
svájcisapkám elveszett,
szeretőmet másnak adtam,
új szeretőt nem lelek.
Kószálok a verőfényben,
sugárral fölbetűzött
ropogó zöld szél a pénzem,
röpköd ujjaim között.
Forrás: PIM
Nagykabátom zálogházban,
svájcisapkám elveszett,
szeretőmet másnak adtam,
új szeretőt nem lelek.
Kószálok a verőfényben,
sugárral fölbetűzött
ropogó zöld szél a pénzem,
röpköd ujjaim között.
Forrás: PIM
Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.
A jour-okon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.
Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.
Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.
Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dicsért is sok, de a szívében
azt mondta mind:
„De nagy szamár volt!”
Forrás: MEK
Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!
Forrás: DIA
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Forrás: MEK
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes –
Fogadd szivedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…
Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa…
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…
Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…
Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:
Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…
Forrás: MEK
A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
Az édes poharat bús számhoz közelítem.
Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…
Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…
Forrás: MEK
Itt nyugszik,
Váci Mihály, a nyíregyházi.
Nem volt kicsi, sem óriási,
sem átlag nem volt, sem típus,
különb volt, mint tipikus.
Leszólta hát a kritikus,
eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.
Hangzott a Dies Irae.
A túlvilágban sose hitt.
Nem tagadta az ittenit.
A kétkedés volt hite;
nem is csalódott semmibe:
magán kívül! –
s ez tette le ide.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
(Az elveszett családok ciklusból)
Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni
Vadászgatnak multamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.
Minden elmult bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.
Most vagyok csak szomoruan, furcsán
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.
Sötét szirma az én violámnak
S csillog az est, engem sokan látnak
S vén vagyok bár s nem érdemlem:
Piros legyen a bokrétás mellem.
Bús violám, akarsz lenni rózsa?
Rózsa kell most, nem tehetek róla:
Hogyha eddig nem engedtem,
Ne kacagjon ki a világ engem.
Felednélek, ha nagyon akarnám,
Eléldelnék a magam hatalmán
Boros szívvel kihevülve.
S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?
»Lement a Nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó, fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«
Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok követlen uton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz uton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Forrás: MEK
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifjú-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Forrás: MEK