Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Forrás: MEK
Amit írok az nem betű,
nem szó és nem írás,
csak jőn, aminthogy fú a szél,
csak jön, mint a sírás.
Nem keresem a rímeket,
a dallamot, zenét,
csak átadom a föld, a nap,
a hold üzenetét.
Csak állok, mint az út porán
vad cserje, egymagam
s néha tündérré változom,
virágom annyi van,
illatot írok akkor én
és mézet pergetek,
pillék és méhek szomjasan
isszák e verseket.
S ott lengek ősszel lombtalan,
csupaszon, meztelen,
tar ágaim remegnek mint
a húr egy hangszeren,
vihar vad ujja megcibál
s a zápor rám szakad,
ez is zene, kottája nincs,
leírni nem szabad.
Véremből ne legyen betű,
se szó, se dal, se rím,
peregjenek el hangtalan
halk szívveréseim,
csak úgy, mint felhők szállanak,
mint percek pergenek,
mint fönt a csillagénekek
némán ellengenek.
Forrás: egy irodalmi blog
