Címke: önkritika

Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?

Honnan vetted rá a jogot,
ki volt, ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senkisem!

Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?

S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.

Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?

Látod, már azok éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.

Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!

Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítanak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;

lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.

Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke,
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.

Nyilvános összeesküvő –
– biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz, – jelszava:
– „Járda, villany, gyár, iskola!”

Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó,
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.

Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.

Rádszólnak, lásd, leintenek,
mosolyognak, legyintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng” –
S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.

De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!

Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.

– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!

Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979