Éltem aluvó asszonyéltemet
Testem nem volt más: minden nyarak teste,
Hajam a fáknak kusza lombja volt,
Szívem a nappal leáldozott este.
És nem volt más álomra nyílt szemem
– Hiába hajlott ködfejtő betűkre –
Mint minden víznek és minden egeknek
Egymásba mélyedt magalátó tükre.
Bús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
November hóban őszi pára ült meg.
Mindenik maggal kipergett az éltem
És lenge lelkem lebegett a szélben.
– Te eljöttél és kiváltottál engem,
Te csudahántó megváltó szerelmem.
Hogy gyökeret vert tebenned a lelkem
Én fölsikoltva önmagamra leltem.
Az én karom reszket ölelve téged,
Az én szívemre verődik beszéded:
…Sebzett lelkem a nyarakból kiválott
Most talpig saját fájdalomban állok.
Forrás: Lélektől lélekig
