Címke: önreflexió

  • Csorba Győző: Aki sok szépet…

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kinozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön-szívemre készitem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: —

  • Wisława Szymborska: Vannak, akik szeretik a költészetet

    (Czerniawski Ádám fordítása)

    Néhányan –
    tehát nem mind.
    Nem is többség, csak kisebbség.
    Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
    és magukat a költőket,
    ez valószínűleg kettő ezrelékből.

    Például –
    de az ember szereti a tésztalevest is,
    szereti a bókokat és a kék színt,
    szeret egy régi sálat,
    szereti, ha a saját akarata szerint jár,
    szeret megsimogatni egy kutyát.

    Költészet –
    de mi a költészet? Erre a kérdésre már több ingatag válasz is
    született. De én nem tudom, és nem tudom, és ehhez úgy kapaszkodom, mint egy megmentő korláthoz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Buda Ferenc: Ha csak estig

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    fura kérdés, hogy mire vittem.
    Dudorászva, néha morogva
    láboltam a sárba, homokba,
    nekidőltem, kőre ha leltem,
    le-legördült – visszacipeltem
    azonos rámpán Sziszüphosszal.
    E napig még győztem a szusszal.
    Mocorogván – csont a fasírtban –
    ha időm volt, verseket írtam,
    kalapáltam meg szegecseltem,
    ezer évekig elpepecseltem:
    ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
    de legyen mind jól kifaragva.

    Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
    feketébbnek látom a dolgot.
    Maradandó? Tán ha tucatnyi.
    Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
    Amiképp torlódtak az évek,
    úgy szaporodtak a töredékek.
    Ez az egy is, bárha vitézül
    cihelődik, el sose készül:
    nekifogtam húsz kerek éve,
    s lőn újra meg újra letéve,
    belekaptam, majd odahagytam,
    kuka lap-topként le-lefagytam,
    (kire rákapcsolva az áram,
    s vakon ümmög egyre magában).

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    araszolgatok csak a ringben.
    Csuda tán, ha letépve az ingem?
    Csupa bunda a meccs ma szerintem.
    Köreinket rójuk e hajszán –
    beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
    jogosítvány, csekk meg adatlap,
    árcédula, számla, bizonylat,
    bankkártya, személyigazolvány –
    zsebeim végleg ha kigazolnám,
    leshetnék holmi Csepű Palkók,
    hova tűnt rólam a vonalkód!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    nini – fürkészem – hova lettem?
    S hol a tűz, a hajdani, büszke?
    Feketéllik szerte az üszke.
    A malom még jár – csikorogva,
    de a molnár rest a dologra,
    s noha úgy tesz, mint aki őröl,
    az a lángliszt nem fut a kőről,
    – nono! mintha búza se volna? –
    csak a kőpor hull meg a korpa,
    nosza, láss neki, szedd a csuporba,
    vagy az irhád vidd a pokolba!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    sok az árnyék. Félrelegyintem –
    s a tekintet újra meg újra
    beletéved az éj-alagútba.
    Vénülve mogorva az ember.
    Süt a nap, s örvendeni nem mer
    sikerét is éli kudarcként.
    Sötétre avul az önarckép.
    Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
    Várjuk, mire fut ki a végszó.
    Veres alkony száll le a házra,
    de az üdvösség elodázva.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    kusza bajszom megpederintem.
    Fanyarul kanyarulnak a strófák.
    Hova, meddig tart e valóság?
    Megy-e még a parázzsal a játék,
    ha a hév vas a markodon átég?
    S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
    Magamért, jaj, mást ne okoljak!
    Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
    aki megbékítne magammal.
    Ha megérem, tán vigaszágon
    e veremből felvisz az álom.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    ami volt s van, körbetekintem.
    Favirág hull, szirma lehamvad,
    de kikelnek alatta a magvak
    növekedve és sokasodva.
    Ne siess hát. Várj a sorodra,
    s vélt sebeid már ne vakarjad.
    Cseperednek a kicsi sarjak,
    s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
    Hol a társad? Itt van: öleld meg,
    s a rigóknak lesd ki a röptét,
    ha csak estig tart az öröklé.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Korán ébredtem

    Korán ébredtem. Ablakom még
    ki nem nyitotta a szemét,
    s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
    örök zenéjét, melyet minden éjjel
    elkezd és folytat, míg a durva ember
    ki nem üti kezéből hegedűjét.

    Egy vékony résből a falon
    fény ömlik egy kis vonalon.
    Alálebegnek a fogasról
    ruháim, mint kísértetek,
    kísértetei nappali magamnak,
    a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
    amaz ügyetlen öklözőnek,
    kit gyűlölök, ki majd föltámad,
    s elfoglalja helyem e testben.

    Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
    ágyam, te különös vacok,
    akit nem szőttelek magamnak,
    mint fészkét a madár,
    de enyém lettél szolgaságban,
    te jó, te jó, te ölelő,
    meleg és messze és magányos…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Karinthy Frigyes: Derengés

    Vak voltam – látom a szemed
    Süket voltam – hallom a hangod
    Néma voltam – gügyögni kezdek,
    Légy csendben, hallod?

    Hallod? Torkomba zümmög
    Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
    De messze, messze, de régi, de mély –
    Hogy sír! Mi az?

    Asszonyt igéző férfi búg,
    Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
    Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
    Rossz voltam. Verj meg.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre: Rövid, kis búcsúzó

    Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit
    S töretlen nyakkal másztam ki belőle,
    Holott magamra bíztam a lovam
    S magamat pedig egy idegen nőre,
    Aki Te vagy, egykor-test Margita,
    Egy éjszakám és minden órám vágya,
    Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,
    Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.

    Be megnőttél útközben, Margita:
    Hozzád szegődött mindene egy kornak,
    Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,
    Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak
    S vitted magaddal asszony-társidat
    S minden strófában a Minden Te voltál
    S lévén e furcsa, kusza ének őre,
    Mikor már untam, Te mondtad: előre.

    Be szép is ez a nagy szerettetés,
    Holott esetleg tudni se kell róla,
    Egy régi, rövid vágynak tengerén
    Megtrónoltál, mint örök Auróra.
    Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,
    Hogy külről is egész legyen ez ének,
    Siettetett vád, új vágy, vén betegség
    S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.

    Mert Te vagy az én minden asszonyom,
    Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,
    Kit pótolni próbál nekünk ezer:
    Ölelésben, álomban, tettben, rímben.
    Akarom, ha a dal végére járt,
    Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő
    S vedd magadra én zilált hivőségem
    Egy mindent betelítő csak-egy nőben.

    Mivel tehetném forróbbá a szám,
    Telibbé szívem, e kórral dobbantót,
    Karolóbbá, ki átölelhető
    S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?
    Valami szépet egy tán-senkinek,
    Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,
    Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,
    Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.

    Köszöntöm benned minden asszonyom,
    Akik voltak s kik valaha lehetnek,
    Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat
    S ez énekét százféle szerelemnek
    És magamtól távozó önmagam
    S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,
    Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,
    Ki csak egy éjen vágyott Margitára.


    Forrás: MEK