Címke: önreflexió

  • Tóth Árpád – Jó éjszakát!


    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rímek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?
    Minek a lélek balga fényűzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.
    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lépcsőnapok

    Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
    Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
    Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
    hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.

    Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
    S a torony? Az életem.
    Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
    csak mindig tovább, feljebb, feljebb…

    Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
    Van szomorú, vidám, fájdalmas,
    és néha egy-egy boldog fok is,
    de mind elmúlik, jön a következő…

    Soha nem tudhatom, melyik lépés,
    melyik lépcső lesz az utolsó,
    s arról lelépve hogyan tovább:
    lezuhanok vagy felrepülök?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Aki sok szépet…

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kinozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön-szívemre készitem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: —

  • Wisława Szymborska: Vannak, akik szeretik a költészetet

    (Czerniawski Ádám fordítása)

    Néhányan –
    tehát nem mind.
    Nem is többség, csak kisebbség.
    Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
    és magukat a költőket,
    ez valószínűleg kettő ezrelékből.

    Például –
    de az ember szereti a tésztalevest is,
    szereti a bókokat és a kék színt,
    szeret egy régi sálat,
    szereti, ha a saját akarata szerint jár,
    szeret megsimogatni egy kutyát.

    Költészet –
    de mi a költészet? Erre a kérdésre már több ingatag válasz is
    született. De én nem tudom, és nem tudom, és ehhez úgy kapaszkodom, mint egy megmentő korláthoz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Buda Ferenc: Ha csak estig

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    fura kérdés, hogy mire vittem.
    Dudorászva, néha morogva
    láboltam a sárba, homokba,
    nekidőltem, kőre ha leltem,
    le-legördült – visszacipeltem
    azonos rámpán Sziszüphosszal.
    E napig még győztem a szusszal.
    Mocorogván – csont a fasírtban –
    ha időm volt, verseket írtam,
    kalapáltam meg szegecseltem,
    ezer évekig elpepecseltem:
    ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
    de legyen mind jól kifaragva.

    Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
    feketébbnek látom a dolgot.
    Maradandó? Tán ha tucatnyi.
    Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
    Amiképp torlódtak az évek,
    úgy szaporodtak a töredékek.
    Ez az egy is, bárha vitézül
    cihelődik, el sose készül:
    nekifogtam húsz kerek éve,
    s lőn újra meg újra letéve,
    belekaptam, majd odahagytam,
    kuka lap-topként le-lefagytam,
    (kire rákapcsolva az áram,
    s vakon ümmög egyre magában).

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    araszolgatok csak a ringben.
    Csuda tán, ha letépve az ingem?
    Csupa bunda a meccs ma szerintem.
    Köreinket rójuk e hajszán –
    beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
    jogosítvány, csekk meg adatlap,
    árcédula, számla, bizonylat,
    bankkártya, személyigazolvány –
    zsebeim végleg ha kigazolnám,
    leshetnék holmi Csepű Palkók,
    hova tűnt rólam a vonalkód!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    nini – fürkészem – hova lettem?
    S hol a tűz, a hajdani, büszke?
    Feketéllik szerte az üszke.
    A malom még jár – csikorogva,
    de a molnár rest a dologra,
    s noha úgy tesz, mint aki őröl,
    az a lángliszt nem fut a kőről,
    – nono! mintha búza se volna? –
    csak a kőpor hull meg a korpa,
    nosza, láss neki, szedd a csuporba,
    vagy az irhád vidd a pokolba!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    sok az árnyék. Félrelegyintem –
    s a tekintet újra meg újra
    beletéved az éj-alagútba.
    Vénülve mogorva az ember.
    Süt a nap, s örvendeni nem mer
    sikerét is éli kudarcként.
    Sötétre avul az önarckép.
    Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
    Várjuk, mire fut ki a végszó.
    Veres alkony száll le a házra,
    de az üdvösség elodázva.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    kusza bajszom megpederintem.
    Fanyarul kanyarulnak a strófák.
    Hova, meddig tart e valóság?
    Megy-e még a parázzsal a játék,
    ha a hév vas a markodon átég?
    S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
    Magamért, jaj, mást ne okoljak!
    Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
    aki megbékítne magammal.
    Ha megérem, tán vigaszágon
    e veremből felvisz az álom.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    ami volt s van, körbetekintem.
    Favirág hull, szirma lehamvad,
    de kikelnek alatta a magvak
    növekedve és sokasodva.
    Ne siess hát. Várj a sorodra,
    s vélt sebeid már ne vakarjad.
    Cseperednek a kicsi sarjak,
    s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
    Hol a társad? Itt van: öleld meg,
    s a rigóknak lesd ki a röptét,
    ha csak estig tart az öröklé.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Korán ébredtem

    Korán ébredtem. Ablakom még
    ki nem nyitotta a szemét,
    s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
    örök zenéjét, melyet minden éjjel
    elkezd és folytat, míg a durva ember
    ki nem üti kezéből hegedűjét.

    Egy vékony résből a falon
    fény ömlik egy kis vonalon.
    Alálebegnek a fogasról
    ruháim, mint kísértetek,
    kísértetei nappali magamnak,
    a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
    amaz ügyetlen öklözőnek,
    kit gyűlölök, ki majd föltámad,
    s elfoglalja helyem e testben.

    Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
    ágyam, te különös vacok,
    akit nem szőttelek magamnak,
    mint fészkét a madár,
    de enyém lettél szolgaságban,
    te jó, te jó, te ölelő,
    meleg és messze és magányos…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei