https://verskucko.com

Címke: önvád

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: A bús rom

    Ki tesz,
    ki vesz,
    s igaz vigaszt
    talál a tettben, boldog az,
    ha tűrt is, boldog mindig az:

    de én,
    szegény,
    csupán tunyán
    búsulok s pusztulok csúnyán,
    búsulva elveszek korán.

    Bár kincs,
    ha nincs:
    arany,
    ha van:
    dúsabb, kinek fájdalma van;
    csak az, csak az vigasztalan,

    akin
    a kín
    nyomot nyomott
    s úgy hagyta őt, mint egy romot,
    úgy hagyta, mint egy bús romot.

    1. február

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Kosztolányi Dezső: Ádám

    Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
    s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

    Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
    körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

    Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
    Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
    amelyből fájó sorsomat öröklöm.
    Bár láthatnálak színről-színre téged,
    hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
    őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Önvád

    „Önzésem szeret!” – vádolom magam,
    s fájva nézek zaklatott tudatomba.
    (Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
    Ha önzés volna húsz év úntalan
    újuló szükséglete: csakugyan
    gyengülne tőle lelked hite arra,
    ami legfőbb öröme és jutalma,
    hogy a gyönyörben biztos társa van?
    Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
    és vállalom, ha az hajt. Soha még
    nem úntam édességed: ez elég
    megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
    jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
    „Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.

    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szivünk mindenkit megátkozva vádol.

    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.

    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Híven sohase szerettem

    Csókjaimat szedtem, vettem,
    Híven sohase szerettem.
    Ha esküdtem s majd meghaltam:
    Legjobb asszonyom megcsaltam.

    Ha akartam, ha ígértem,
    Gonosz voltam tervben, vérben.
    Ha öleltem, ha csókoltam,
    Borús komédiás voltam.

    Ha gondoltam a halálra,
    Csalfán tettem, állva, várva.
    Ha valakinek esküdtem,
    Esküszóból mit se hittem.

    Ha tébolyban elájultam,
    Új nőben ébredtem, újban.
    Ha od’adtam testem, lelkem,
    Kerestem és mit se leltem.

    Csókjaimat szedtem, vettem,
    Híven sohase szerettem.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az anyám és én

    Sötét haja szikrákat szórt,
    Dió-szeme lángban égett,
    Csípője ringott, a büszke
    Kreol-arca vakított.

    Szeme, vágya, eper-ajka,
    Szíve, csókja mindig könnyes.
    Ilyen volt a legszebb asszony,
    Az én fiatal anyám.

    Csak azért volt ő olyan szép,
    Hogy ő engem megteremjen,
    Hogy ő engem megfoganjon
    S aztán jöjjön a pokol.

    Bizarr kontyán ült az átok.
    Ez az asszony csak azért jött,
    Hogy szülje a legbizarabb,
    A legszomorúbb fiút.

    Ő szülje az átok sarját
    Erre a bús, magyar földre,
    Az új hangú tehetetlent,
    Pacsirta-álcás sirályt.

    Fénye sincs ma a szemének,
    Feketéje a hajának,
    Töpörödött, béna asszony
    Az én édes jó anyám.

    Én kergettem a vénségbe:
    Nem jár tőle olyan távol
    Senki, mint torz-életével
    Az ő szomorú fia.

    Forrás: MEK