Adaptáció a Dunánál
1
Üljön le mindenki egy alsó kőre,
nézze, hogy úszik el ott a remény.
Füleljen neszre sorsokba merülve,
hogy fecseg a kép, hallgat az erény.
Mintha szívekből kicsordogálna
s a bölcsesség zavarossá válna.
Fásult izmokkal dolgozik az ember,
tanít, nevel, földjébe mélyre ás,
pattanásig feszül, búsan ernyed el
lelkesedés és tenni akarás.
Édesanyák ringattak, meséltek,
angyalai népek szennyesének.
Ha elkezdenek könnyek cseperészni,
szívtelenekre hiába hullnak.
Közömbösséget lehet még tetézni,
barlangokban bátrak meglapulnak:
arctalan szórnak szavakat fénybe,
beburkolóznak színtelenségbe.
Sorsunk elfolyik terméketlenségben,
anyaölből kiugrik a gyermek,
úgy játszadozna, nevetgélne szépen,
de sírkövek dőlnek, megremegnek.
Másra se gondol kegyetlen idő,
elgazosodik ősi temető.
2
Én csupán kétezer éve vagyok úgy,
ki hirtelen meglátja önmagát.
Egy pillanat alatt kész a keresztút,
őseimben szemlélem a hazát.
Látom, mit ők is látnak, mit kapálok,
ölök, ölelek, teszem, amit kell.
S ők azt is látják, amit én nem látok,
ha szólítanak, szívem mit felel.
Kiáltjuk egymást örömben, bánatban,
övék a múlt és enyém a jövő.
Verset írok, sok éjt töltök álmatlan,
érzem, milyen lesz a következő.
3
Anyámat, apámat alig ismerem,
annyit tudok róluk, hogy szerettek
és kerestek, mikor nem voltak velem,
édessel, szép igazzal etettek.
Tisztán látom, ahogy egymást ölelik.
Elszomorodom, hogy már az égben
van az elmúlás. Onnan megkönnyezik
újra pusztai megszületésem.
Megszületésemben ők benne vannak,
gyengeségemre fújnak új erőt,
soknál is többet jelentek sokaknak,
megsejtik bennem a megsejthetőt:
apámban, anyámban megsokasodom,
boldogan testvéreimmé válok,
önarcképemben így megmosakodom,
s majd egymagam mögül kitalálok.
A világ leszek – mindenem lehet s van:
egymásra húzódik sok nemzedék.
Győzök és elterülök majdnem holtan,
leomlik biztonságos fedezék.
Ősi őseimben kavarog vérem,
szépít török, tatár, német, román,
örmény, zsidó, tót, mégis marad népem,
szelíd magyarság vigasz, bár sovány!
…Dolgozni jól akarok. Vállalhatók
múltam fájó és sötét árnyai.
Üres locsogások hiábavalók,
elsodorják Duna hullámai.
Őseim csatáit nem vívhatom ma,
harcolni, ahogy ők, nem akarok.
Emlékezzünk, de ne lőjük halomra
közös dolgaink, mai magyarok!
Forrás: Szeretem a verseket