– hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat –
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tizenkettőt üt az öreg óra –
nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
Sétálója az ő rezes bárdja,
vele sújt az idő kapujára.
Be is szakad az ó-év alatta,
csengve hullik millió darabra.
Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
s fagyos ágon hangicsál a cinke?
Egy év megint elrepült felettünk.
Egy évvel csak öregebbek lettünk.
Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
hogy a hajon, az arcon se látni.
Ismerted a jókedvű kovácsot,
sokáig de egyformának látszott,
s ma, hogyha a boltból kifelé megy,
nem ölelgeti a menyecskéket.
Ő nem érzi, te vetted csak észre,
hogy az idő lassan kicserélte.
Te őrajta, ő meg talán máson
kapja rajt az időt a lopáson.
Száll az élet csengős ifjúsága,
fordulókon nézel csak utána.
Holnap már a ragyogó újévben
cimbalmoznak lábaid a jégen.
Munka után fáradtan lefekszel,
ágyad szélén gubbaszt a szilveszter.
S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
nekivágni újra a dolognak.
S nézed még a szemedet lesütve,
félálomban, ahogy föl a szürke
mennyezetre dobálgatják játszi
fényüket a tűzhely karikái.
1952.
Forrás: Szeretem a verseket
Kislánykoromban a gúny s a feszült
igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
A szerelemnek hívott tévelygések,
a kín horga, min vágy volt a csali,
és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
vagy zaj van, az Istent nem hallani.
Mi jöhet még? A lassú szétesés
sejtről sejtre. A kíméletlen gének
sodornak már a végső csönd felé,
míg hallgatom a szívverésem. Félek.
(Túl mindazon, de innen mindezen
mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Kék hamvadozását
Estéli sugárnak,
Mikor ifjú párok
Összébb bújva járnak,
S láttukra szívedben
Habot vet a rest vér,
– Vén bor hűs pincében –
Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal,
A nagy, sárga holdat,
Hogy sűrű sugára
Ócska szirup-oldat?
Puffadt, rossz citromból
Csurrant limonádé…
S nem fáj, titkon, íze,
Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak,
Holdíze a csóknak…
Mért lesz vége, pajtás,
Az ifjonti jóknak?
Színünk, ízünk, harcunk
Fakul, bomlik, vásik,
S helyünkre lopózik
Sok fiatal másik…
Morcosodunk, s bévül
Bennünk, a csontpadkán,
Szívünk is úgy gunnyaszt,
Mint egy öreg patkány;
Rosszkedvűn figyeli
Május tilinkóját,
Friss szívek hamelni
Víg patkányfogóját…
Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!
Tudunk mi még rózsát,
Babért is aratni,
Hódolt gyönyörűség
Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt,
Hogyha hullni kell már,
Múljunk ragyogás közt,
Hogyha múlni kell már,
Izzadt, bukó harcunk
Gyönyörűszép esten
Hűsítse halálba
A jó férfi-isten…
Forrás: Arcanum
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
fura kérdés, hogy mire vittem.
Dudorászva, néha morogva
láboltam a sárba, homokba,
nekidőltem, kőre ha leltem,
le-legördült – visszacipeltem
azonos rámpán Sziszüphosszal.
E napig még győztem a szusszal.
Mocorogván – csont a fasírtban –
ha időm volt, verseket írtam,
kalapáltam meg szegecseltem,
ezer évekig elpepecseltem:
ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
de legyen mind jól kifaragva.
Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
feketébbnek látom a dolgot.
Maradandó? Tán ha tucatnyi.
Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
Amiképp torlódtak az évek,
úgy szaporodtak a töredékek.
Ez az egy is, bárha vitézül
cihelődik, el sose készül:
nekifogtam húsz kerek éve,
s lőn újra meg újra letéve,
belekaptam, majd odahagytam,
kuka lap-topként le-lefagytam,
(kire rákapcsolva az áram,
s vakon ümmög egyre magában).
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
araszolgatok csak a ringben.
Csuda tán, ha letépve az ingem?
Csupa bunda a meccs ma szerintem.
Köreinket rójuk e hajszán –
beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
jogosítvány, csekk meg adatlap,
árcédula, számla, bizonylat,
bankkártya, személyigazolvány –
zsebeim végleg ha kigazolnám,
leshetnék holmi Csepű Palkók,
hova tűnt rólam a vonalkód!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
nini – fürkészem – hova lettem?
S hol a tűz, a hajdani, büszke?
Feketéllik szerte az üszke.
A malom még jár – csikorogva,
de a molnár rest a dologra,
s noha úgy tesz, mint aki őröl,
az a lángliszt nem fut a kőről,
– nono! mintha búza se volna? –
csak a kőpor hull meg a korpa,
nosza, láss neki, szedd a csuporba,
vagy az irhád vidd a pokolba!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
sok az árnyék. Félrelegyintem –
s a tekintet újra meg újra
beletéved az éj-alagútba.
Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer
sikerét is éli kudarcként.
Sötétre avul az önarckép.
Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
Várjuk, mire fut ki a végszó.
Veres alkony száll le a házra,
de az üdvösség elodázva.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
kusza bajszom megpederintem.
Fanyarul kanyarulnak a strófák.
Hova, meddig tart e valóság?
Megy-e még a parázzsal a játék,
ha a hév vas a markodon átég?
S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
Magamért, jaj, mást ne okoljak!
Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
aki megbékítne magammal.
Ha megérem, tán vigaszágon
e veremből felvisz az álom.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
ami volt s van, körbetekintem.
Favirág hull, szirma lehamvad,
de kikelnek alatta a magvak
növekedve és sokasodva.
Ne siess hát. Várj a sorodra,
s vélt sebeid már ne vakarjad.
Cseperednek a kicsi sarjak,
s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
Hol a társad? Itt van: öleld meg,
s a rigóknak lesd ki a röptét,
ha csak estig tart az öröklé.
Forrás: MEK
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öregúrként
Nem látja a világot.
Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.
Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.
Heves, ál ifjúsággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Forrás: MEK
Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
Szeretek olykor a tükörbe nézni,
A homlokomról elsimul a gond,
És a barázda, mit fehér kezével
A szenvedés halvány tündére vont.
A régi fény megint kigyúl szememben,
S mily káprázat kacérkodik velem:
Itt a tükörben ifjú lettem újra,
Tizennyolc évem újra meglelem.
Találkozunk egy régi, jó baráttal,
Akit nem láttunk évek óta, rég…
Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
Az ennen árnyékának látszanék.
De mit a zordon évek ráleheltek,
A köd, arcárul lassan oszladoz,
S szívünkbe minden visszatérő emlék
Egy-egy vonást a múltból visszahoz.
Végül olyannak látjuk, amilyen volt
A rózsaszínű álmok idején,
Mikor az élet csupa biztatás még
És csupa napsugár és csupa fény.
Így látom én is magam a tükörben,
Minden redő arcomról elsimult,
S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
Az ifjúság, a bátorság, a múlt!
Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
Ki a tükörből most felém ragyog,
Ki csupa tűz és álmodó poézis
És üdeség – az ifjú én vagyok.
Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
Csodatévő, bűbájos balzsamír!
Hazug tükör, hazudj még többet arról,
Amit a szívem mindig visszasír!
Párizs, 1900
Bár egykor mást ígért a múltam,
Irtóztatóan elbutultam,
Lepattant lantomról a húr.
Vagyok ma majdnem doktor úr.
Mindig vidám és nyájas arcú,
Immár a termetem se karcsú,
Kocsin járok ma, nem gyalog,
S megnősülök vagy meghalok.
Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
Nagyrabecsüli tekintélyem,
De minden mindegy énnekem,
És károgás az énekem.
Oh, bár eljönne még a múzsa,
Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
És megcsókolja homlokom!…
De már nem tudja, hol lakom.
