Címke: öregedés

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Somlyó Zoltán – Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ahogy

    ahogy tenyered homlokodra
    ellenzősíted meg-megállva
    ahogy el-elmagányosodva
    meg-megszállsz egy-egy éjszakára

    ahogy az üres polcra bámulsz
    s nem hiányoznak már a könyvek
    ahogy reggelente az ágy húz
    és nem-fölkelni volna könnyebb

    ahogy otthonod még hiányzik
    van-e otthonod igazában
    ahogy a szó is el- s kivásik
    az otthonokban most lakás van

    ahogy nyelved a rímre rájár
    mint ujjaid a billentyűkre
    ahogy foncsorosodva már-már
    arcod lesz tükrödnek a tükre

    ahogy a tűznek csak a korma
    senki senkinek számadással
    ahogy elfacérul a forma
    s a múzsa markát tartva házal

    ahogy az ismerőst felejted
    s az ismeretlen ismerősül
    ahogy a rég magadba-rejtett
    titok veled öregszik, őszül

    ahogy az isten észrevétlen
    beléd épül minthogyha volna
    ahogy te is valamiképpen
    vagy a ház és annak lakója

    ahogy az erek mint a húrok
    aztán csak száll elszáll a lélek
    vagy sortűz nyomán tova surrog
    rajban akár a seregélyek

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Még

    Még visz a lábam,
    még engedelmeskedik a kezem,
    még jólesik az étel,
    még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
    még elvégzem a munkám,
    még nem szorulok támaszra,
    még nem hanyagolom el a külsőm,
    még rendszeresen tisztálkodom,
    még nem vagyok koszos, büdös,
    még nem húzódnak el tőlem a buszon,
    még rendben tartom a lakásom,
    még tudok logikusan gondolkodni,
    még tiszta az elmém,
    még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
    még megkülönböztetem a jót a rossztól,
    még vigyázok magamra,
    még van veszélyérzetem,
    még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
    még érdekel a világ,
    még nem gubóztam be egészen,
    még kívánok nőt,
    még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
    még megremegek a szépség láttán,
    még vágyom a magasabbrendűre,
    még naponta megküzdök magammal,
    még van bennem érzés, gyengédség,
    még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
    még megértő vagyok és könyörületes,
    még örülök, ha hull a hó,
    még felderülök, ha kisüt a nap,
    még figyelem a fény változását alkonyatkor,
    még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
    még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
    még visszavárom a kakukkot tavasszal,
    még esténként kiülök a teraszra,
    még van kutyám, kit megsimogathatok,
    még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
    még szeretnék pár jó verset írni –

    még érdemes élni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Kit érdekel, ugyan kit érdekel…

    – hacsak nem a férget a föld alatt,
    mely széjjelmarja majd az ajkadat –
    hogy ember akartál lenni, hű, derék,
    s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

    Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
    lázadásod s bús éjszakáid száma?
    Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
    a lelked senkit sem érdekel tovább!

    Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
    mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
    Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
    Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Simon István – Vers újévre

    Tizenkettőt üt az öreg óra –
    nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
    Sétálója az ő rezes bárdja,
    vele sújt az idő kapujára.

    Be is szakad az ó-év alatta,
    csengve hullik millió darabra.
    Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
    s fagyos ágon hangicsál a cinke?

    Egy év megint elrepült felettünk.
    Egy évvel csak öregebbek lettünk.
    Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
    hogy a hajon, az arcon se látni.

    Ismerted a jókedvű kovácsot,
    sokáig de egyformának látszott,
    s ma, hogyha a boltból kifelé megy,
    nem ölelgeti a menyecskéket.

    Ő nem érzi, te vetted csak észre,
    hogy az idő lassan kicserélte.
    Te őrajta, ő meg talán máson
    kapja rajt az időt a lopáson.

    Száll az élet csengős ifjúsága,
    fordulókon nézel csak utána.
    Holnap már a ragyogó újévben
    cimbalmoznak lábaid a jégen.

    Munka után fáradtan lefekszel,
    ágyad szélén gubbaszt a szilveszter.
    S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
    nekivágni újra a dolognak.

    S nézed még a szemedet lesütve,
    félálomban, ahogy föl a szürke
    mennyezetre dobálgatják játszi
    fényüket a tűzhely karikái.

    1952.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.
    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Buda Ferenc: Ha csak estig

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    fura kérdés, hogy mire vittem.
    Dudorászva, néha morogva
    láboltam a sárba, homokba,
    nekidőltem, kőre ha leltem,
    le-legördült – visszacipeltem
    azonos rámpán Sziszüphosszal.
    E napig még győztem a szusszal.
    Mocorogván – csont a fasírtban –
    ha időm volt, verseket írtam,
    kalapáltam meg szegecseltem,
    ezer évekig elpepecseltem:
    ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
    de legyen mind jól kifaragva.

    Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
    feketébbnek látom a dolgot.
    Maradandó? Tán ha tucatnyi.
    Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
    Amiképp torlódtak az évek,
    úgy szaporodtak a töredékek.
    Ez az egy is, bárha vitézül
    cihelődik, el sose készül:
    nekifogtam húsz kerek éve,
    s lőn újra meg újra letéve,
    belekaptam, majd odahagytam,
    kuka lap-topként le-lefagytam,
    (kire rákapcsolva az áram,
    s vakon ümmög egyre magában).

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    araszolgatok csak a ringben.
    Csuda tán, ha letépve az ingem?
    Csupa bunda a meccs ma szerintem.
    Köreinket rójuk e hajszán –
    beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
    jogosítvány, csekk meg adatlap,
    árcédula, számla, bizonylat,
    bankkártya, személyigazolvány –
    zsebeim végleg ha kigazolnám,
    leshetnék holmi Csepű Palkók,
    hova tűnt rólam a vonalkód!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    nini – fürkészem – hova lettem?
    S hol a tűz, a hajdani, büszke?
    Feketéllik szerte az üszke.
    A malom még jár – csikorogva,
    de a molnár rest a dologra,
    s noha úgy tesz, mint aki őröl,
    az a lángliszt nem fut a kőről,
    – nono! mintha búza se volna? –
    csak a kőpor hull meg a korpa,
    nosza, láss neki, szedd a csuporba,
    vagy az irhád vidd a pokolba!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    sok az árnyék. Félrelegyintem –
    s a tekintet újra meg újra
    beletéved az éj-alagútba.
    Vénülve mogorva az ember.
    Süt a nap, s örvendeni nem mer
    sikerét is éli kudarcként.
    Sötétre avul az önarckép.
    Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
    Várjuk, mire fut ki a végszó.
    Veres alkony száll le a házra,
    de az üdvösség elodázva.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    kusza bajszom megpederintem.
    Fanyarul kanyarulnak a strófák.
    Hova, meddig tart e valóság?
    Megy-e még a parázzsal a játék,
    ha a hév vas a markodon átég?
    S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
    Magamért, jaj, mást ne okoljak!
    Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
    aki megbékítne magammal.
    Ha megérem, tán vigaszágon
    e veremből felvisz az álom.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    ami volt s van, körbetekintem.
    Favirág hull, szirma lehamvad,
    de kikelnek alatta a magvak
    növekedve és sokasodva.
    Ne siess hát. Várj a sorodra,
    s vélt sebeid már ne vakarjad.
    Cseperednek a kicsi sarjak,
    s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
    Hol a társad? Itt van: öleld meg,
    s a rigóknak lesd ki a röptét,
    ha csak estig tart az öröklé.

    Forrás: MEK