Hetvenen túl, nyolcvanon innen
fura kérdés, hogy mire vittem.
Dudorászva, néha morogva
láboltam a sárba, homokba,
nekidőltem, kőre ha leltem,
le-legördült – visszacipeltem
azonos rámpán Sziszüphosszal.
E napig még győztem a szusszal.
Mocorogván – csont a fasírtban –
ha időm volt, verseket írtam,
kalapáltam meg szegecseltem,
ezer évekig elpepecseltem:
ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
de legyen mind jól kifaragva.
Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
feketébbnek látom a dolgot.
Maradandó? Tán ha tucatnyi.
Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
Amiképp torlódtak az évek,
úgy szaporodtak a töredékek.
Ez az egy is, bárha vitézül
cihelődik, el sose készül:
nekifogtam húsz kerek éve,
s lőn újra meg újra letéve,
belekaptam, majd odahagytam,
kuka lap-topként le-lefagytam,
(kire rákapcsolva az áram,
s vakon ümmög egyre magában).
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
araszolgatok csak a ringben.
Csuda tán, ha letépve az ingem?
Csupa bunda a meccs ma szerintem.
Köreinket rójuk e hajszán –
beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
jogosítvány, csekk meg adatlap,
árcédula, számla, bizonylat,
bankkártya, személyigazolvány –
zsebeim végleg ha kigazolnám,
leshetnék holmi Csepű Palkók,
hova tűnt rólam a vonalkód!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
nini – fürkészem – hova lettem?
S hol a tűz, a hajdani, büszke?
Feketéllik szerte az üszke.
A malom még jár – csikorogva,
de a molnár rest a dologra,
s noha úgy tesz, mint aki őröl,
az a lángliszt nem fut a kőről,
– nono! mintha búza se volna? –
csak a kőpor hull meg a korpa,
nosza, láss neki, szedd a csuporba,
vagy az irhád vidd a pokolba!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
sok az árnyék. Félrelegyintem –
s a tekintet újra meg újra
beletéved az éj-alagútba.
Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer
sikerét is éli kudarcként.
Sötétre avul az önarckép.
Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
Várjuk, mire fut ki a végszó.
Veres alkony száll le a házra,
de az üdvösség elodázva.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
kusza bajszom megpederintem.
Fanyarul kanyarulnak a strófák.
Hova, meddig tart e valóság?
Megy-e még a parázzsal a játék,
ha a hév vas a markodon átég?
S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
Magamért, jaj, mást ne okoljak!
Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
aki megbékítne magammal.
Ha megérem, tán vigaszágon
e veremből felvisz az álom.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
ami volt s van, körbetekintem.
Favirág hull, szirma lehamvad,
de kikelnek alatta a magvak
növekedve és sokasodva.
Ne siess hát. Várj a sorodra,
s vélt sebeid már ne vakarjad.
Cseperednek a kicsi sarjak,
s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
Hol a társad? Itt van: öleld meg,
s a rigóknak lesd ki a röptét,
ha csak estig tart az öröklé.
Forrás: MEK
