Címke: öröklét

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mégis

    Ha sóhajod, többé nem hallik át,
    ha könnyed, soha nem hull már ide,
    ha emléked, szavak kísértete,
    ha vágyad, nem te szítod parazsát,
    ha mindig, a veled-halt ifjúság,
    ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
    ha nincs, még benne van a volt íze,
    ha van, akkor is iker árvaság.
    Nem csupa innen és nem csupa túl,
    mihelyt megszövöm, szálaira hull
    s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
    mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
    mégis valóság, élet és jelen –
    mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,