Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körül fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két új rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!
Forrás: DIA
Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szíved dobogását.
Forrás: DIA
Valami örök tovasuhogás,
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Forrás: DIA
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
múltunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szívemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
Forrás: DIA
Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kísértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjúság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt íze,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen –
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.
Forrás: DIA
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Forrás: DIA
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
