Címke: öröklődés

  • Csanádi Imre: Örök vallomás

    Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
    asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
    a nő és férfi egymásért hevül,
    hallgatják egymást végtelenül.

    Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
    de mindkettő egyazon tűzben ég.
    Cifra mezükre rásüt bár a por –
    a szerelem azon is áthatol.

    A szerelem ha kell a kőben él,
    a szerelem régebb a réginél,
    mint örökség apáról fiúra száll,
    anyjától kapja kölcsönbe a lány.

    Nem ismer kort, és nem ismer határt.
    leküzd mesésen minden akadályt.
    öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
    egy nemzedék másiknak adja át.

    Egy érzés elvész, mint a rohanó
    patak egy cseppjét viszi a folyó,
    az óceán is, ahogy hömpölyög,
    régire újat, habot habra lök.

    Régi tüzeket váltják új tüzek,
    régi vizekre csapnak új vizek,
    de mint sziget a tenger közepén,
    itt, formát öltve két szerelem él.

    Ezzel a hullám nem görgött tova,
    el nem födözte múlt idők moha,
    nem is fakítja fényét megszokás –
    ez tartós, igéző lobogás.

    A férfi beszél, az arc és a szem
    elevenen sugárzik – tüzesen.
    Szemét lesüti, elpirul a nő,
    s oly ügyetlen ügyes a legyező.

    Keblét szorítja keze, mintha csak
    szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
    szív: itt is a gipszköntösön belül,
    kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.

    Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
    végigkötődnek napot-éjszakát.
    Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
    az ő szerelmük máig ég, vakít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kiss József – A gnóm

    Gnómok fajtájából való vagyok én,
    A gnómok furcsa, különös lények:
    Nincs közte fiatal, nincs közte vén
    S ameddig akarnak, addig élnek –
    Addig élnek.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Nem is születnek; jönnek valahonnan;
    Nagy távolokból, miket éj takar,
    És köd előttük és köd a nyomukban,
    Ahány gnóm, az mind más és mást akar
    S tud és akar.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül,
    De édes atyafi mind valamennyi;
    Mikor gyalog jár, akkor is repül,
    Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
    Gnómnak lenni,
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Valami férfi-női keverék,
    Meg nem magyarázza soha senki,
    Örökké lángban, soha el nem ég,
    S a levegőjét is maga teremti –
    Maga teremti.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    A gnómok őrzik a szent tüzeket
    És ápolják a mennyei lángot,
    Mely nélkül a világok üresek,
    S össze is omlanak a világok –
    A világok.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Maholnap én innen már elmegyek,
    Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
    Más gnómok, más titkok, igézetek,
    Egekbe csapkodó, szent látomások –
    Látomások.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
    S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
    Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
    Én csak elmentem, én csak elmegyek:
    Köd előttem, köd utánam,
    Köd az örökkévalóságban…

    Forrás: Kedvesch versek